Itt a vége

Sokat gondolkodtam, hogy mikor lenne érdemes befejezni a blogot. Nagy események nem történtek, de a visszatérés sem egy perc, pláne nem egy pillanat. Először a kórházból kijövetel 1 hónapos fordulójára gondoltam, de pont akkor beteg lettem, egy napig még 38 fölötti lázam is volt. Nem akartam azt írni, hogy lázas vagyok, itt a blog vége.

Így aztán a munkába való visszatérésemet választottam. Főnökeim lelkemre kötötték, hogy október előtt ne lássanak, de holnap október 1., ideje elkezdeni. A kondícióm most olyan, mint egy egészséges, de elég fáradt embernek. Azaz nem gond a lépcsőn felmenni, de időnként kis pihenés kell. Nincs légszomjam, szerintem a szívemmel minden rendben, egyszerűen vissza kell szereznem az erőmet. Novemberben vizsgálat fogja a szívem jó állapotát megerősíteni (és aztán félévre rá megint).

Ennek kapcsán pénteken elkezdtem nagyon óvatosan sportolni. Ez mindössze egy 2 km körüli séta-futás kombinációt jelentett, ahol a séta a 2/3, a futás az 1/3, és a futás lassabb, mint a séta :) (Az átlag 10 percen kívül km-eket jelent, és a futás még lassabb ennél! :) De jól esett ez a kis, óvatos mozgás. Folytatni fogom.

Visszatekintve talán az a legérdekesebb, hogy hiába voltam 2 hónapot kórházban, és emlékszem minden részletre, de olyan, mintha nem is lettem volna ott, nem része az életemnek. Persze nem is hiányzik. Ezzel együtt arra gondoltam, hogy a leghűségesebb olvasóknak leírok pár történetet a 2 hónap alatt megesett dolgokról, és ezzel záródik a blog.

---

A bentlétem alatt háromszor is nyelettek velem ultrahang-berendezést, de már ismerős volt októberből is a dolog. Szörnyen hangzik, de nem az, mert bódításban végzik. Ez azt jelenti, hogy kapok intravénásan valami anyagot, amikor belém nyomják, akkor 1 mp múlva filmszakadás, és a négy vizsgálatból egyre sem emlékszem, semmire, ami alatta történt, és egyik esetben sem emlékszem, hogy hogyan kerültem máshova a vizsgálat után.

Ilyenkor általában meg volt beszélve a családtagokkal, hogy a nyeletéses ultrahangvizsgálat után bejönnek, de persze csak akkor, ha már ébren vagyok, ezért küldök egy SMS-t éledéskor. Az egyik után felébredtem az ágyamban, és írtam egy üzenetet az öcsémnek, de elküldés után nagyon meglepődve láttam, hogy egy órával korábban már írtam egyet neki majdnem teljesen azonos szöveggel.

Másodszor jól eldugtam a telefont, de ez sem segített, megtaláltam, bár nem tudom, hogyan. A harmadiknál Bori már az ágyamnál ült ébredéskor, és váltig állította, hogy az ágyam szélén ültem, amikor megjött, beszélgettünk, főleg arról, hogy segítsen lefeküdni, és hogy írtam neki három SMS-t is. Ő nem kapott. Pár nap múlva találtam meg négy piszkozatot a telefonban, mindent megírtam, de elküldeni egyet sem sikerült. Íme a szövegek, egyik sem lett hosszú, de a lényeg mégis bennük van:

Címzett: Bori

Szöveg: Nyelve

Címzett: nincs

Szöveg: Nyelnen

Címzett: nincs

Szöveg: Oraken

Címzett: nincs

Szöveg: Nyeltem, ég

---

Nem meséltem Pista bácsiról. Nem szép dolog más, korábban elbódított embereken nevetni, nem is tettem ilyet, viszont sírni sem akartam, mert egy igazán életvidám, bár kissé kiállhatatlan emberről van szó. Pista bácsi Krassó Györgyre emlékezetett, egyrészt megjelenésében, másrészt a szabályok betartására való hajlamában. A műtét után 2 nappal még a szubintenzíven feküdtem, és épphogy agyamnál voltam, de fél füllel felfogtam, hogy a nővérek Pista bácsit kergetik. Kijött a másik szubos szobából, és gurulós éjjelszekrényét éktelen hanggal maga előtt tolva elkezdte az éjszakai bejárást. Egyszer még visszafogták, de másodszor már gond támadt: az egyik borosüvege kiesett a szekrényből és összetört. (Meglepett, hogy a másik üveg nála maradt, pár nap múlva is láttam a kacsatartó oldalrekeszben.)

A kalandozó beteg esetében mi más lehetett volna a megoldás, mint hogy a mellettem lévő ágyról a nagyon jó fej beteget András bácsi mindenhol jól érzi magát jelszóval átrakják, és lefektették a helyére. Ez a megoldás annyira bevált, hogy a szubról kikerülve is mellém, és a mellettem lévő ágyra helyezték a volt ejtőernyőst (az volt, és néha katonai parancsokra hallgatott is). Tulajdonképpen nem lepődtem meg, hogy az éjszaka közepén egyszer csak odalépett az ágyamhoz, és megkocogtatta a vállam. Ha a fájdalmak miatt aludtam volna, akkor talán meg is ijedek. Nem mondta meg mit akar, de mivel korábbi közlése szerint a Naszályon voltunk, nem is biztos, hogy tudtam volna segíteni.

---

A kórházi kaja. Legendásan rossz, de elhatároztam, hogy enni fogom. Nem sikerült. Az ok közgazdasági. 700 Ft-ból oldják meg a napi 5 étkezést. Ebből kettő csak annyiból áll, hogy ebéd/vacsora mellé adnak egy almát/műzliszeletet. De lássuk, minek kell kijönnie 700 Ft-ból:

• szállítás
• edények és egyebek beszerzése, pótlása
• mosogatás
• azon alkalmazott megfizetése, aki kitalálja, hogy ennyiből hogy lehet megoldani bármit is
• a hozzávalók, főzés, azaz maga az étel (nem véletlen került a végére)

És persze mindezt egy vállalkozás csinálja, tehát amellett, hogy egy vállalkozásnak is vannak költségei, még pénzt is akar rajta keresni. 700 Ft/fő. Csak gondoljatok bele! Vagy inkább ne. Ez az egyetlen élmény, ami utólag is felkavar.

---

Az egyik kedvenc kórházi beszélgetésem: a látogatók kísérik ki a vén zenészt, és közben érdeklődnek.

- A dohányzás volt a baj?

- Nem, állítólag a koszorúér.

- Koszorúér?

- A koszorúér.

- De azelőtt nem volt semmi bajod, pedig akkor is dohányoztál.

- Nem volt semmi bajom.

- Koszorúér - szólt utána a másik látogatónak - Te, hallod, koszorúér! Hogy mik vannak!

---

Nem egyszerű életerős férfiként, még legyengülve sem, két hónapot eltölteni kórházban. Egy idő után az ember észre se veszi, de megfordul minden nővér, orvosnő, takarítónő vagy nőiesebb infuziós állvány után. Valahogy a Füles karikatúráin megjelenített nővérkék nem ebben a kórházban dolgoztak, és saját káromon tanultam meg, hogy vigyázni kell. Az egyik vizsgálaton a kedves asszisztensnő áttetsző fehér nadrágot viselt. Amikor megfordult, akkor láttam életemben először 60 fölötti hölgyön tangát. Ennek ellenére sem voltam óvatos legközelebb.

Óvatosságomat elaltatta a még kedvesebb, fiatalabb, ám Ursula-forma asszisztens. Ő is megfordult, el tőlem, és úgy tűnik főnökük talán elvárta az egyenruhát, mert ő is áttetsző nadrágot viselt. De nem tangával. Nála a két félen egy-egy hatalmas Mickey egér fej bámult rám! Lehet, hogy az egyik Minnie volt, de egyrészt arcról nehéz megmondani, másrészt, a korábbi reakcióidőmet meghaladva sütöttem le a szemem.

---

A mérsékelt sikerrel végződött nyári magyar focimeccsek megnézése fontos kikapcsolódást jelentett. Közös tévé, a távirányító megszüntetve, nehezen, nagy nyújtózkodással elérhető csatornaváltó gombok, a hangerőgombok kiszerelve - egyébként jogosan. Mindenki elfogadta a helyzetet, és mindig megegyeztünk mit nézzünk. Ám egyszer csak megjött egy pali távirányítóval. Ez még hagyján, de lejjebb vette a hangot, majd némi tévézés után távozott. Vannak durva dolgok, és van ez. Amikor a tetthelyre értem, már távozott, de másnap elővettem a betegtársat. Ő megmutatta az eszközt és beszámolt, hogy a felesége hozta a távirányítót. Ez egy univerzális Tescos darab, és 1000 Ft volt. A felháborodás egyből tiszteletbe csapott át.

Másnap másik távirányítóval ült, harmadnap egy harmadikkal. Érdeklődtem, mire bemutatkozott és tájékoztatott a következőkről: az első nem volt jó igazán, ezért vetetett egy 2000 Ft-ost, de az még rosszabb volt, de ez a harmadik már egy Philips és 4000 Ft-os darab, és tökéletes. Ezen felül arról is tájékoztatott, hogy ő itt jól megérti magát mindenkivel, mert civilben műláb és műkéz készítő. Ez valóban elég alap volt a barátsághoz, így amikor pár nap múlva műtétre vitték, akkor rám bízta - mint leginkább alkalmas helyettesre - a Philips univerzális irányítót, és a kéthetes rádióújságot. Szerencsére vissza tudtam neki adni műtét után, és meg tudtuk beszélni, hogy ő nem műszaki oldalról, hanem művészeti és egészségügyi vonalról lett művégtagkészítő. Nemsokára saját lábán távozott a szanatóriumba.

---

Egyik legmeglepőbb élmény volt, amikor egy doktornő érkezett egyik nap, bemutatkozott, és mondta, hogy a másik osztályon dolgozik. Na, mondom, megint valami új kezelés, vizsgálat vagy hasonló. De nem. Kiderült, hogy "rajongó", rádióban hallgatott minket Robi barátommal, és az élő előadásokra járt, moziba, Ötkertbe, sőt talán még a barátnői kedvence is én vagyok. Ráadásul kamaszkorú ismerősei megbízták, hogy mivel ők is aggódnak értem (18 év alattiak is hallgattak? ez utólag sokmindent megváltoztat) hogy szerezzen nekem egy új szívet. Elvileg nem szerzett, de azért jó tudni, hogy kit keressek.

---

Miután kijöttem, véletlenül megláttam, hogy Norbi (igen Schobert Norbert), akinek igen hasonló műtétje volt, és ugyanitt, könyvet ír a kórházi élményeiből. Hamarosan megjelenik Norbi Halálkönyve írta a Blikk. Ennek ellenére arra gondoltam, hogy elolvasom, mégiscsak arról a helyről szól, ahol én is sokat voltam. De megláttam még egy idézetet: ...és ekkor hallottam egy angyalszárny suhogását, és tudtam, hogy nem érhet baj. Biztos, hogy igaz, mert Réka is hallotta.

---

Végül visszatérek az elejére: talán mindenki emlékszik, hogy első napokban egy láncravert őrizetessel feküdtem együtt. Tulajdonképpen szórakoztató társaság volt, főleg, hogy utólag már tudom, hogy csak rövid időt voltam vele egy szobában. A műtét előtt remekül elterelte a figyelmem, hogy a vas- és akkugyűjtés trükkjeit tanította nekünk, vagy inkább menőzött (?) ezzel. Aztán másról is mesélt, szakmai credóját máig őrzöm felírva a telefonomban:

Hiába, hogy benne voltam a kékfényben: engem nem elfogtak, hanem magam mentem be!

Kis különbséggel magam is így vagyok ezzel.

---

Köszönök mindenkinek mindent!
Ez így lesz a legegyszerűbb, mert ha sorolom, az nagyon hosszú lenne! :)

---

2 hét otthoni szanatórium után - Könyvek

A blog szerencsére lassan teljesen funkcióját veszti, de még egy-két hétig írok egyszer-egyszer, mert az állandó kedves érdeklődést ki kell elégíteni.

Röviden összefoglalva minden nap egyre jobban vagyok. Egyik nap már 3 km-t sétáltam, néhány leüléssel. Nem mindig, de néha már jöttem föl úgy a lépcsőn, hogy nem is lihegtem igazán utána. Sőt, néha nem jut eszembe, hogy valami bajom van/volt, mert a közérzetem olyan. Ezek az időszakok egyre hosszabbak. A reggeli 100-as pulzusom lement 80 környékére, ez is sokat segít.

Lassan abban a helyzetben vagyok, hogy nem tudok napról napra jobban lenni, mert ez csak rossz állapot esetén lehetséges. :) A sebem is szépen gyógyul, már meglepően halványultak a keresztvonalak, és fájni is nagyon picit fáj csak.

---

Hogy a hűséges olvasók kapjanak valamit, ajánlóként összeállítottam a kórházban olvasott könyvek top5-ös listáját. (Az V. hely megosztva került kiadásra.)

I. Lin Yutang - Az élet sója - Az egyik legzseniálisabb könyv, amit valaha olvastam, valaki megírta az életszemléletemet, jobban, mint ahogy valaha is gondoltam magamban.

II. J. K. Rowling - Átmeneti üresedés - Rendben, kicsit didaktikus, de nagyon megrázó, és még mindig nagyon jól ír. Hiba volt kórházban olvasni, mert kikészített.

III. Hahner Péter - 100 történelmi tévhit - Ahogy a második rész ez is nagyon jó olvasmány mindenkinek, aki nem szereti a történelmet, és a többieknek.

IV. Örkény István - Egyperces novellák - Ha először találkoznék vele, akkor biztosan még előrébb lenne, de sokadszor is toplistás.

V. Hankiss Elemér - Félelmek és szimbólumok - Ha valaki érteni akarja, hogy mi folyik körülötte, akkor kötelező. A plázákról és autókról írt rész zseniális.

V. Mihályi Péter - Miért beteg a magyar gazdaság? - Ennyi jár, ha már a rádióban leszedtem a fejét a népszerű falurombolónak. Külön élvezet volt a magyar egészségügy diagnózisát és terápiáját olvasni a kórházból.

Pár perc a kórházban

Ahogy említettem kedden vissza kellett mennem a kórházba, egy utolsó ellenőrzésre. Az eredmény és az állapotom is köztes. Ha a jó és a rossz közül kell választanom, akkor jó. Ha lehet cizellálni, akkor azért nem annyira jó, de alakul.

A CRP-t már 5 alá szerettük volna. 13 lett. Azaz csökkent (6 nappal előtte volt 17), és nem is aggódnak emiatt. A dokinő szerint, ha meg akarom magam nyugtatni, akkor ellenőriztethetem a háziorvossal, de nem kell feltétlen. Nincs hőemelkedésem. Szóval visszamennem nem kell, elhagytam a kórházat. (Rossz érzés volt újra belépni, úgy néz, ki nem vágyok vissza.)

Még hétfőn sétáltam 1,5 km-t egy jó barátommal, de az is meglepően elfárasztott, a vége előtt le kellett ülnöm. Az orvos utasítására fokozatosan elhagytam a bétablokkolót, amit kaptam, feltehetően emiatt magas a pulzusom kicsit. Az elhagyás után két napig a lakáson belül meg tett pár lépés már olyan érzést okozott, mintha lépcsőztem volna. 2 nap után úgy voltam, hogy újra szedem, ha nem lesz jobb, de jobb lett. A nyugalmi pulzusom 100 körül van, ennek azért csökkenie kéne.

Tudomásul kell vennem, hogy hosszabb lesz a rehabilitáció, mint esetleg gondoltam, mélyebbről indulok, minden egy picit később jön. De türelem ON, nyugi. :)

Aktuális tudnivalók

Szerdán tehát kijöttem végre a kórházból. Át kellett vészelni a két nagyon meleg napot, kiváló, déli fekvésű lakásunkban, de bármilyen körülmény lett volna, nem lehet összevetni a kórházi létet (nem létet) és az itthonit.

Egyelőre virtuálisan vagyok egyébként csak elengedve, kedden vissza kell mennem egy vizsgálatra. A CRP-m gyönyörűen esett, két naponként mérve: 133, 76, 34, 17 - ez majdnem mértani haladvány, ezért is engedtek ki, de még mindig nem 5 alatt van. Ha kedden sem lesz, akkor valamit még ki fognak találni.

Szanatóriumba nem kell mennem, mivel már jóval túl vagyok ezen az időszakon. A kórház egyik nehézsége volt, hogy egy darab 30 m-es körön tudtam körbe-körbe járkálni az osztályon, semmi levegő, és így semmi mozgás. Egy normális szék se volt, így rengeteget feküdtem. Ha egy tök egészséges embert bezárnak 8 hétre, és ennyit fekszik, ilyen keveset mozog, akkor is jól leromlik a kondíciója. Azt tervezem, hogy a lakóhelyem környékén sétálgatok. Egy hónapig még tilos úsznom, ami pedig a hátamnak nagyon jól esne. Igen görbe (gnoll-szerű) most a tartásom, aki lát ne ijedjen meg, pár hét és jobb lesz, a seb is már alig fáj, a vállam se, ha már nem fog a seb fájni, akkor csak mozogni kell. 

Mostantól mindenki számára látogatható vagyok, arra gondoltam, hogy a napi sétát kötném össze a látogatással. A két emeletet itthon lassan meg tudom tenni, de még nem merek egyedül elindulni. Az a kérésem, hogy egyszerre maximum ketten gyertek, és előre megbeszélt időben. E-mailt elkezdtem olvasni napi egyszer-kétszer, talán leginkább abban praktikus egyeztetni, de persze jó az sms is. Egyéb kommunikációba is visszakapcsolódok pár nap múlva, ha kicsit jobban erőre kapok, szerintem a meleg múltával jobb lesz minden. De már most is jó, csak javul innen.

Egy pár nap múlva azt is jobban fogom sejteni, hogy mikor térek vissza a normál életbe, a munka világába. Szerintem reális, hogy szeptemberben már tudok menni dolgozni.

Nem kapcsolódik szorosan az aktuális témákhoz, de néhány reakció alapján: nem voltak borzalmasak a szobatársaim, átlagosak voltak, sőt a betegség jellege miatt talán még az "átlagnál jobb" betegek vannak ezen az osztályon. Egyébként a végén volt egy 29. betegtársam, és nála láttam fogkefét/fogkrémet!

Ugyanez igaz az egész osztályra, és a nővérekre is. Például, ha elmesélem, hogy a 15 nővérből 3 használt kesztyűt sebkötözésnél, akkor azt gondolhatjuk, hogy balkáni körülmények voltak. (Pláne, ha tudjuk, hogy a fertőzéseket elsősorban így adják át betegről-betegre, ez a leggyakoribb fertőzési út.) De ennek ellenére, vagy ezzel együtt egy nagyon jó osztályon voltam. A hazai kórházak átlagánál jobb körülmények és személyzet volt, jobb helyen hazánkban nem igen lehettem volna. A svejci átlagnál rosszabb volt, az ukránnál nagyon sokkal jobb, a napsütötte Csádban pedig nincs kórház.

Gondolkoztam, hogy rakjak-e föl egy képet a varrásról, de végül ezt túl perverznek éreztem. A varrást apostoli kettős kereszt formára kértem, de inkább egy amerikaifocilabda fűzője lett, csillagképként még látható ahova a kanülök be voltak varrva. Ennek képi ábrázolásától végül eltekintek.

Elég jól érzem magam a meleg múltával, így hamarosan szerintem be is zárom a blogot, mert már nem lesz több izgalom nálam, mint egy átlagembernél. Azért a keddi kórházat, és az első nagyobb sétákat még megvárom, de nagy fordulat már nem várható.

Otthon

Hirtelen élet

Szó volt róla, hogy ha minden oké, akkor pénteken kiengednének. Aztán, hogy a varratot kiszedhetik csütörtökön, nem akarok-e akkor hazamenni. Mondom, miért is ne: jó volt itt, de mennék már vagy 6 hete. Végül most pedig: "Nagyon zokon venné, ha ma hazaengednénk?". Hát nem. Nem venném zokon, hanem szaladnék haza.

Úgy néz ki, hogy nemsokára megyek is.

Örülünk.

Visszapillantás a műtétre, és előretekintés a következő hónapokra

Ahogy ígértem, írok a műtétről, mert bár hosszú és türelmet próbára tevő időszak kezdődött utána, nem is tét nélkül, de ez pár hét-hónap múlva teljesen lényegtelen lesz, a lényeg viszont itt következik:

A műtét hátterét korábban leírtam röviden: http://gerisziv.blogspot.hu/2013/06/miert-mutenek.html és http://gerisziv.blogspot.hu/2013/06/eltavon-dutyibol.html. Aki nem emlékszik, de érdeklődik, az fussa át, mert az ott írtakat tudottnak veszem.

Kezdjük a végével és a jóval: A műtét nagyon jól sikerült, nem volt nagyon hosszú (3 óra), ugyanis bejött, amit korábban remény volt, és valóban nem kellett az aorta elejét kicserélni, megoldható volt a mostanival a további jó működés. A másik legfontosabb, hogy sikerült a plasztika, nem volt szükség műbillentyűre. Azaz a két legfontosabb kérdés (pontosabban a túlélésemmel együtt három) jól végződött.

---

Azonban voltak nehézségek, lássuk ezeket! Mindkét nehézség lényege, hogy a modern képalkotó eljárások sem tudnak megmutatni mindent, végül a kinyitott szíven látszik a teljes kép.

Az első probléma abból adódott, hogy az ilyen rendellenességnél (két "vitorla" vagy orvosi szóval tasak a három helyett) mindig nehezítés, hogy nem egy sztenderd állapotot kell visszaállítania az orvosnak, hanem valami egyedit, ami működik, és ez rögtönzést is jelent. Esetemben azt tapasztalta, hogy az egyik tasak a másik alá fittyed, és az a rész meg is van vastagodva. Ez két dolgot is jelenetet. Egyrészt a múltban sem zárt soha teljesen jól, valamekkora visszaáramlás születésem óta volt (ez persze nem jelent feltétlen nagy visszaáramlást a 2009 előtti időkben). Másrészt, és ez a fontosabb, ezt a megvastagodott részt nem lehetett a plasztikához használni, ki kellett vágni. Ezzel viszont már nem maradt elég anyag a plasztikához.

A plasztika eleve úgy történik, hogy a lyukat, amit a billentyű lezár, kisebbre veszik (egy Gore-Tex fonallal húzzák össze), mert a fityegő billentyűt feszesebbre kell húzni, de ezáltal a két tasak csak kisebb lyukat tud lezárni. Valahogy úgy, mint a képen:

Nálam viszont a megvastagodott rész levágása miatt hiány mutatkozott. Ha ide valamilyen mesterséges anyagot raknak be, akkor ott ette meg a fene az egészet (lásd a műbillentyű hátrányai). Ezt a helyzetet a sebész úgy oldotta meg, hogy a szívburokból vett le darabokat, és azzal "stoppolta" meg a billentyűt. Nem értek a műfajhoz, de ez nekem bravúrosan hangzik, vagy legalábbis a többségünk hirtelen nem ezt csinálná, ha belecsöppenne egy szívműtétbe.

Sokan tudják a műtét előzményeit, és hogy most lennék túl pár napja a német sebész műtétjén. A műtétem óta jutott a fülembe, hogy a német sebész valóban nagyon sikeres, de nagyon megválogatja a pácienseket, azaz problémás esetbe nem megy bele. Nem tudom, hogy hogyan döntött volna a műtőasztalon. Úgy érzem, hogy az én sebészem jól döntött.

Ráadásul jól is hajtotta végre a döntést. A billentyűhiba miatti visszaáramlást 1-5-ös skálán mérik. Nekem a műtét előtt 4-es volt. Általában a teljes megszüntetés nem érhető el (korlátai vannak pl. hogy mennyire lehet kicsire húzni az előbb említett lyukat), ezért 1-est céloznak meg, mint végeredmény. Nálam sikerült a 0. Azaz semmilyen visszaáramlás nincs. A szívem szó szerint jobb, mint valaha.

Említettem, hogy két nehézséggel is szembesültek a műtőasztalon, az elsőn túl vagyunk. A második még komolyabb volt. Az derült ki, hogy a szívem (a bal kamra) annyira kitágult, hogy nagyon elvékonyodott a fala. A sebész elmondta, hogy az egyik legnehezebb műtétje volt, mert annyira vékony anyaggal kellett dolgoznia. (Amennyire megismertem az utóbbi hetekben, igen egyenes ember, nem magát fényezte ezzel.) Szerinte a 24. órában voltunk.

Ismét vissza kell csatolni az október óta tartó huzavonához: úgy néz ki, nagyon jól döntöttem végül, nem csak az orvos személyét illetően, de abban is, hogy nem várok még másfél hónapot, egy bizonytalan dologra. A végén nem véletlen éreztem, hogy nehezen megy a lépcsőzés, ott már igencsak éles volt a helyzet ezek szerint.

Azonban mindkét nehézség ellenére tökéletese sikerült a műtét, így én is visszatérek a jó dolgokra, főleg a jövőt illetően.

---

A műtét eredményeként a sebész szerint teljes gyógyulás várható. A nagy tágulat miatt, és mert a szívemnek, szervezetemnek meg kell szoknia az új felállást, hat hónapot mondott, mire üzemszerűen működik majd. Várható, hogy tökéletes lesz, a tapasztalatok szerint a tágulás és a vastagság is helyre fog állni ebben az életkorban. Ez nem azt jelenti, hogy addig rossz a szívem, csak azt, hogy addig óvatosabbnak, türelmesnek kell lennem.

Viszont utána szerinte csinálhatok bármit, bármit, ami jól esik, akár maratont is futhatok. (Az más kérdés, hogy akarok-e, de ez nem a jelen témája.)

Az ilyen műtétek másik nehézsége, hogy elvágják a szegycsontot, és arra vigyázni kell a műtét után. Lassan forr össze, és volt itt olyan beteg, akit azért műtöttek újra, mert nem vigyázott rá. Nekem ebben is szerencsém van (illetve ez a sebész kezét is dicséri), mert nem vágták át teljesen, csak félig bevágták. Azt feszegették szét (fájt is utána a hátam, vállam), és azon a lyukon csinálta meg a műtétet. Tényleg le a kalappal. A szétszedett részt 3 dróttal, 5 hurokkal összefogták (ezek bent maradnak), és olyan hosszú ideig voltam itt a kórházban, hogy már össze is forrott a csont. Egy ideje nem fáj a köhögés, a nevetés és még a legrosszabb: a tüsszentés sem.

Ezzel együtt az egyik orvos azt tanácsolta, hogy egy évig ne emeljek, ha lehet, a gyerekeimet se. A sebészem szerint emelhetek. Én neki hiszek, de nagyon óvatos leszek. Igyekszem majd minél kevesebbet emelni egy évig, de nem lesz teljes absztinencia.

Egyébként is már megjelentek az első óvó hangok: nem kell a futást (úszást, stb) erőltetni, vigyázzak magamra, erre-arra. Vigyázni is fogok, ezért aztán tuti, hogy futok, úszok, biciglizek. De egyrészt mindig is vigyáztam magamra, gyerekkoromban se másztam fel a fára, mert hülyeségnek tartottam, hiszen leeshetünk. Másrészt az egész tortúra elég jól megmutatta (amit pedig én pont eleve tudtam), hogy milyen fontos az egészség, mennyire ésszel kell élni. Harmadrészt viszont a kórházban eltöltött csaknem nyolc hét azt is megmutatta, hogy türelmes vagyok, mint a halál.

Azaz, aki óvatosságra int, ha futócipőt húzok, vagy bármit csinálok, vagy még ha még csak nem is csinálok semmit, arról tudni fogom, hogy nem olvasta ezen soraim, és ezért megrovásban részesül majd.

A fordított hét, és hogy miért szép a magány

Ígértem, hogy írok a műtétről, de másként alakult a hetem. Az elején nagyon vacakul voltam azért, a végén pedig túl jól, azért nem volt kedvem leülni és írni. Röviden elmesélem, hogy mi történt. De a röviden, persze megint bonyolult lesz. A műtétről pedig majd legközelebb.

Hétfőig hőemelkedésem volt, ahogy korábban is írtam, alacsony gyulladási paraméterekkel (CRP: 11-13 körül majd' egy héten át - itt ugye 5 alatt normális nagyjából, de volt 300 is). Nem merték leállítani a vancot (az erős antibiotikumot).

Hétfőn kaptam egy új centrális véna kanült, ami egy hosszadalmas és rettentő fájdalmas dolog lett. Nem mesélem el a részleteket, (pedig már képet is kerestem) de rájöttem, hogy a két csont között csonthártyát és ideget is szurkodó tű részletezésétől néhányan rosszul lennének. Csináltak már pár cifra dolgot rajtam, pl. az érzéstelenítés nélkül újra szétvágott sebemben körülnéztek úgy, hogy ujjal és fogóval mélyen benyúltak, meg szivacsot tömködtek bele, és az rossz is volt, de semmi sem volt ennyire fájdalmas. Na, elnézést, csak ha már annyira megszívtam, akkor hadd szívják meg ennyire az olvasók is.

Tehát berakták a kanült, és ez már optimistán egy hetet kibíró kanül volt (az előző egy hónapos után), mondván, kedden összevarrnak, és egy hét múlva akkor már le merik állítani a vancot, mert már nincs nyitott sebem, és a kanül is megszűnik (mint lehetséges fertőzési pont, és a vanco bevitelének helye).

Kedden tényleg össze is varrtak, és nagyon örültem, vígan sétáltam a táskarádióm nélkül. (Egyébként egy hónapig volt rajtam, többször nyúltam még utána, amikor felkeltem az ágyból.) Magam elé képzeltem egy optimista forgatókönyvet. Leállítják egy hétre a vancot, aztán megfigyelnek, és ha minden oké, már lépek is. Bő két hét, ez már semmi. Egyetlen okból tűnt nehéznek a két hét: korábbi áldott magányom, vagy nagyjábóli magányom után egy tele kórteremben voltam a hétvégétől, 4 másik beteggel. Erről majd külön írok. Ez az állapot kicsit kemény két hetet ígért, és rettegésé változtatta a hosszabb bentmaradás perspektíváját.

Viszont még kedd este minden összeomlott. Belázasodtam. 38,1-nél kaptam lázcsillapítót. Nagyon el voltam keseredve, mert ez azt jelentette, hogy a kapott erős antibiotikumok mellett lettem lázas. De megpróbáltam azt mondani, hogy talán csak 1 nap láz. Az orvos is azt mondta, hogy 1 nap miatt még ne vessük el az eredeti tervet, lehet, hogy csak ideges vagyok vagy ilyesmi. Jó, várjuk a szerdát.

A szerda szokás szerint el is jött. A láz pedig még rosszabb formában. Korábban csak késő du. lettem mindig lázas, de most már 3 körül. 37,9-nél kaptam egy algopirin ijekciót, ami le is vitte egy kis időre, de felment megint, és még éjfélkor is 37,6 volt, azaz a csillapító nélkül feltehetően nagyon magasra ment volna fel. Ez teljessé tette a reménytelenséget. Ha érzelmileg nem is voltam padlón, de az értelmem elkeseredett, főleg, hogy innentől nincs program, hogy merre, a láztól pedig persze remegtem, gyenge voltam, ahogy kell. Nagy szerencse, hogy ekkor költöztettek át a kényelmes szobába, ami a közvélekdéssel szemben nem azért jó, mert tévé van, hanem azért, mert újra egyedül lettem!

Meglett a vérvizsgálat eredménye is CRP 134, azaz az egekben. Erre azt mondta a főorvos, hogy a lázra még csak azt lehet mondani, hogy nem olyan komoly, de ez már egyértelműen rossz. A véremből baktérium megint csak nem tenyészett. Végül hosszas gondolkodás végén úgy döntöttek, hogy leállítják a vancot, azzal a céllal, hogy tenyésszen ki, hogy mi a kórokozó, mert úgy látszik ahhoz elég, hogy elnyomja, de ahhoz mégsem elég, hogy kiirtsa. Volt olyan nővér, aki lehasalt az ötlettől, mint életveszélyes kísérlettől, de a beteg és az orvosok vállalták a kockázatot.

Ez volt a hét elejei fordulat. Now back to the good part!

Azt a felkérést kaptam, hogy ne csak tenyésszek kórokozókat, hanem a szerdai nagynak tűnő láz után csütörtökön derüljön is ki, hogy mekkora lenne a lázam, azaz, amíg bírom, ne adjanak lázcsillapítót. Csalódottan (de azért boldogan) tudtam újságolni, hogy 37,6-nál megállt. Érdekes gellert adva az eleve fals irányba menő eseményeknek. Leállították közben a szájon át szedett cifrant (másik antibiotikumot) is.

Pénteken már csak 37,0-ig ment fel, és csak röviden volt annyi. WTF? Most jobb lett minden?

A CRP-m szombaton 76, és már nem ment fel 37-ig a láz. Vasárnap se. Hétfői CRP 39, és megint hőtlen. Azaz 3 nap nem volt hőemelkedés, péntekkel majdnem 4-nek vehető.

Ráadásul csütörtök délelőtt (és azóta szinte folyamatosan) eufórikusan jól voltam. Úgy is mondhatnám, hogy amikor korábban jól érzetem magam, főleg délelőttönként, akkor tévedtem, nem voltam igazán jól, ezt most érzetem meg.

Nagyon úgy néz ki, hogy vagy igaza volt az infektológusnak, hogy a vancot le kéne állítani, mert attól van hőemelkedésem, vagy a hét elején egy utolsót rúgott még az immunrendszerem a kórokozóba, és kinyírta a maradékát is.

A varrás helye szép. Ma pedig azt az örömhírt közölte velem a főorvos, hogy pénteken szedi ki a varratokat, ha addig minden rendben lesz, minden labor és vizsgálat, stb., akkor hazaenged. El sem hiszem! De azért igen :)

Az öröm mellett, az implikáció első részét figyelembe kell venni: ha minden rendben lesz. Egy kisebb hőemelkedés már borítja a tervet. De maga a terv már nagyon jó! A lelkiállapotomról most asszem, nem is kell írnom.

---

Írok akkor a közös kórtermek kínjairól. Ez egy jó kórház, mondhatom, hogy jó betegekkel, a szívsebészet tkp. kevés kellemetlenséggel jár. Ennek ellenére a hetek teltével egyre jobban igénybe vettek a betegtársak, egyre nehezebb lett ép ésszel elviselni az együttlétet. Persze ment, elviseltem, rossz szavam nem volt senkihez. Azért itt a blogon lesz.

Kezdjük egy kis statisztikával a panaszdélutánt. 28 beteggel voltam együtt (érdekesség, hogy fél napig voltam egy 56 évessel, hosszabban egy 58 évessel, a többiek mind hatvan-hetven és nyolcvan fölött) a többi beteg 7-10 napot van itt, azaz lehetne 28 helyett 58 szobatárs is, ha nem lettem volna majd' három hetet egyedül már korábban, és most is már csaknem egy egészet újra.

A 28 betegből 2 volt, aki olvasott könyvet ezalatt (az egyiknek én adtam, a másik viszont egyből Murakami Harukit, vele névjegyet is cseréltünk), mindkettő mérnök volt egyébként. Rajtuk kívül még egy beteg volt, aki használta a kézfertőtlenítőt (egy nyomás, nem erőfeszítés). Az összes látogató, aki csak jött hozzájuk, szintén nem használt, se érkezéskor, se távozáskor. Az engem látogatók mindig, de ez nyilván nem kérdés.

Nem figyeltem Argosz száz szemével, de az itt töltött 50 nap alatt magamon kívül más kezében fogkefét nem láttam. Azt pedig végképp nem figyeltem, de tapasztalnom kellett, hogy a WC-t nem húzza le a betegek döntős százaléka, ahogy elég sokan az ajtót se csukják be, dacára, hogy ott vagyunk még a kórteremben páran. WC-kefe: ha-ha-ha. Ezek összegződve néha nehezek.

Ahogy az se könnyű, hogy sok beteg beszél, beszél és beszél, nem törődve a másik féllel, vagy a válaszokkal. Volt, hogy ketten voltunk egy szobában, rengeteg teljesen partikuláris információt végighallgattam, komótos tempóban (logikus, hogy lassan, hiszen nem fontos, vagy sürgős, és már elégé agyalni kell, hogy mit mondjon még) mondjuk az utcabeli szomszédok gyerekeiről, és mit sem zavarta a beszélőt, hogy közben olvasok, vagy próbálok olvasni. (Ebből a szempontból a kimondott mondatok közötti 10-20 mp-es szünetek csak nehezítették a dolgom.) Majd közöltem, hogy "Én akkor most lefekszem aludni." "Jól van Gergőkém, aludj csak." És folytatta, a megszokott (?) módon.

Persze olyan is volt, aki aközben is saját életének apróságait ecsetelte a doktornőnek, aki éjjel a feladat miatt frissen keltve éppen egy szikével vágott föl az ágyamon. Ezen kívül mivel fiatal vagyok néhányan engem (és néha a látogatóimat) kisegítő ápolónak tekintették, és kérték, hogy adjak ide ezt vagy azt, csináljak meg valamit. Ez egyébként messze nem zavart annyira, mint az előtte írt higiénés dolgok, sőt örültem, ha segíteni tudtam (volt olyan, hogy lehet, hogy életet is mentettem egy kis odafigyeléssel, egy egyébként elviselhetetlenül trágár gondolkodású és beszédű 80 éves bácsikánál) Legyünk igazságosak: volt nagyon jó fej, sőt példakép szerű beteg is, aki nagyon figyelmes volt, sok kisebb és nagyobb dologban.

A három hét csaknem egyedül töltött idő után, pont a mélyponton raktak be mellém négy beteget. Arra gondoltam, hogy mint talán utolsó társaimról róluk írok egy-egy gondolatot, ezzel betekintést adva abba, hogy miről is beszélek, ők az átlaghoz képest nem voltak rosszak, vagy jók, így jó mintát adnak.

- Károly egy nagyon szimpatikus, normális, szálfatermetű korábbi fémmegmunkáló volt, aki tényleg úgy viselkedett, hogy nem zavart senkit, de lehetett vele értelmesen, kellemesen beszélni is. Szinte a tökéletes betegtárs (ő volt a 3., aki használta a kézfertőtlenítőt is). Egész nap rejtvényt fejtett, és rádiót hallgatott. Ezen másodikban rejlett a hibája is. A rádiót a telefonján ugyanis nem fülhallgatóval hallgatta, hanem félhalkan. És ráadásul a legalja kereskedelmi rádiót. Korán reggel Balázs hangjára ébredni már önmagámban is embertelen, de a folyamatos félhalk ciccegés kikészített. Amikor 5:40-kor bekapcsolta reggel, akkor megkértem, hogy tegye már át legyen szíves fülhallgatóra. Megtette, de később, ahogy ébredeztek az emberek folytatódott a halk kínzás. A kérést vagy rászólást az életveszély közeli dolgokra tartogattam, és bár ez majdnem az, igyekeztem inkább a folyosón sétálni, és abba kapaszkodni, hogy ha én maradok is, de ő két nap múlva megy a szanatóriumba.

- József egy nagyon csendes, szinte semmi vizet nem zavaró 70 körüli ember volt, akihez ha azt mondom, hogy naponta 20-an jöttek be látogatni, akkor azt hiszitek, hogy ez zavaró volt. Nem volt az, mert a látogatók, mind feltűnően udvarias jól nevelt és öltözött, láthatólag muzsikuscigány emberek voltak, a kifejezetten kellemes látogatók közül. Jellemző volt, hogy ha ketten jöttek is, már akkor is kimentek Józseffel a folyosóra beszélgetni, hogy ne zavarjanak senkit. Rengeteg házi kaját hoztak neki, jó volt látni egy ilyen nagy és összetartó családot. Csakhogy. Csakogy József böfögött. Nem kicsit, nagyon. Recsegve, ugatva, nagyon hangosan és fájdalmasan. Elvágott szegycsonttal az nem is jó móka. Böfögött éjjel és nappal. Rövid időt töltött mellettem, de elég gyakran ébresztett föl ez alatt is. Gyakran kiült az ágy szélére, felém (oké, a másik irányba is feküdt egy ember), és felém ülve böfögött közelről. A látogatóim is néztek nagyot, amikor először hallották a kínos és kínnal teli hangokat. És mondta is mindenki, hogy szegény, de rossz lehet. Én viszont mondtam, hogy nem szegény. Ugyanis a műtét után a nővérek mindenkinek elmondták, hogy mindent ehetünk és ihatunk, egyet ne: szénsavasat azt nem szabad! Erre én is (többször) és Károly is figyelmeztettük Józsefet. És a rokonok hozták a rostos vagy szűrt leveket, a rózsaszínkupakos vizeket, csak úgy roskadozott a gurítható éjjeliszekrény. De József csak itta a szénsavas málnás Apentát, szépen kitöltve, kulturáltan a behozott üvegpohárból. És minden nagyobb korty után böfögött. Meg később is, és újra. Amikor mondtuk, hogy nem kéne szénsavast, akkor csak annyit mondott mosolyogva, szétdohányzott hangon: "De ez esik jól." Nem tudtam kizárni a hangot, túl hangos volt, így csak örültem, amikor a rokonokkal a folyosóra ment böfögni, és próbáltam abba kapaszkodni, hogy ha én maradok is, de ő három nap múlva megy a szanatóriumba.

- Gábor volt az egész szobából a legelviselhetőbb, értelmesen szólalt meg, nem volt hangos vagy harsány, de lehetett vele beszélgetni. Szeretett volna Mátraházára menni rehabilitációra, de azt mondta neki valaki, hogy területi alapon oda nem tud, így letett róla. A felesége viszont felhívta a mátrai intézményt, beszélt ezzel-azzal, és elintézte az ott tartózkodást. Az idős asszony, aki két tizen-huszonéves unokával, és egy vejjel érkezett Gáborhoz, el is mesélte ezt neki. Mire Gábor leállította, hogy ő már belenyugodott a dologba. Mire az ősz hajú asszony mondta, hogy de ő már elintézte. Betegtársam ezt már igazán nem állhatta, így röviden, de mégis szótagolva ezt mondta hitvesének: "Te fogd be a pofádat." Így ponttal a végén mondta, mert lezárta az ügyet. Én pedig próbáltam abba kapaszkodni, hogy másnap utazik a festői X. kerület Bajcsy kórházába szanatóriumi tartózkodásra.

- Gyula egy intelligens, művelt, olvasott idős ember volt. Rég volt bent és mindenkivel csevegett, mindenkihez volt egy szava. Gyenge, vékony ember volt az egykori asztalos, egy ideje részben lebénult az egyik oldala sztrók következtében. Ez nagyon nehezen érthetővé tette a beszédét, amihez egy nagyon különös, és igen zavaró hangszín társult. Erről Gyula nem tehetett, normális ember ezt nem is tartaná hibának, pláne bűnnek. Azonban Gyula semmit nem tett meg, hogy mások értsék, jól működő agya mindig új irányba vitte, és nem igyekezett azon, hogy a nehezen érthető szavait feldolgozza a hallgató, ez még mindig nem nagy hiba. Viszont az már csaknem szigorú bűn, hogy mondandóját a lehető legrosszabb szóviccekkel tarkította. Minden harmadik mondatában egy szó legalább ki volt facsarva. Nem ad-hoc szóvicc, de mégis jellegzetes volt, amikor egy alkalommal épp a mosdóba igyekeztem, és megállított: "Tudok egy nagyon jó viccet." csönd, csönd, feladtam "Hogy szól a vicc?" "Miből készül a..." és itt elhallgatott, mert elkezdett gondolkodni. Egyébként nem volt szenilis, és sok idegen szót és kifejezést használt jól, ilyen jelenet nem is volt több, de pont itt rövidzárlatot kapott. "Mindjárt eszembe jut..." "Mindjárt...Tudod, amit a memóriára szednek" "Cavinton?" "Cavinton! Miből készül a Cavintont?" nem mondtam, hogy "miből", de az épp rejtvényt fejtő Károly már mondta is "Nefelejcsből." Gyula örömét nem rontotta: "Igen, nefelejcsből, de jó. Tudok még egy jót." - Próbáljátok átélni helyzetem, nem láthatom a 8 hónapos fiam, kihagytam, hogy csúszik-mászik, a két és fél éves lányomnak a szíve szakad meg utánam, és arra kell várnom, hogy mi lesz a következő. Kegyetlen az élet. - Azonban Gyulánál még nem értem el a rossz tulajdonságához, ez eddig csak a jellemzése volt. Ő ugyanis nézett. Volt a 28 betegből korábban már egy, aki ezt csinálta. Az is nézett. Ezt úgy kell érteni, hogy a szembelévő ágyak egyikéről folyamatosan nézett engem. Figyelt, meredten az arcomba bámulva. Egész nap. Ohne zsinór. Talán valami van rajtam fura? Hogy fiatal vagyok? Mást nem néz. Pedig már az is segítene kicsit. A korábbi nézőnél próbáltam visszanézni, az picit megzavarta, de nem nagyon. Végül 3 nap után egyszer határozottan visszanéztem, kitartottam, és 1 perc után, 5%-nyi kocsmai éllel megkérdeztem, hogy "Mi van?". Elfordult, semmi válasz, de újra nézett nemsokára. A korábbi hallgatag (tüdőtágulásos) volt, Gyulával beszélgetést nem szabad kezdeményezni, ezt tudtam jól. Ezért megpróbáltam elbújni. Felhúztam a lábam, rá takaró, és mögötte olvastam. Nagyjából 20 perc után megpróbáltam óvatosan kinézni a védmű mögül, de az első szemsugarammal rögtön láttam, hogy még mindig néz. Végül nem maradt más lehetőség, mint ágyneműkből szemellenzőt építeni az ágyam végére, és abba kapaszkodni, hogy ha én maradok is, de ő másnap távozik előbb a bankba az ügyeit intézni, majd szanatóriumba.

És, ha pénteken tényleg kiengednek, akkor szanatóriumba én már nem megyek. Az tuti.

Még mindig láztalan

Geri már négy napja láztalan. Nagyon biztató a helyzet, reméljük, ez nem is fog változni!
És utána... :-)

Láztalan

Két napja láztalan, és egy napja nem kap antibiotikumot. Közérzete nagyon jó, tévézik a VIP-szobában...:)

Fejlemények

Gerinek sajnos a seb összevarrása után (tehát még kedd este) felment a láza. Ez akkor nem volt jó hír, de az orvosok azt mondták, hogy a varrás után egy esti láz még nem jelez mindenképpen gondot.

Sajnos szerdán már kora délután magas láza volt (38 fok), amit egy ampulla Algopyrin-nel levittek. Ezután sokkal jobban lett, ami annak is köszönhető, hogy áthelyezték egy kétágyas szobába, ahol egyedül lehet. Itt TV is van, melynek értékéből még az se von le, hogy Norbi ajándéka.

Csütörtökön is újra jött a láz, és az orvosok este úgy döntöttek, hogy inkább leállítják az antibiotikumokat, hogy nagyobb eséllyel legyenek képesek kitenyészteni a kórokozót.

Néhány nehéz nap jön most tehát Gerinek, de reméljük eredményes lesz a tenyésztés.

Geri szócsöve

Geri sajnos tegnap nem tudott írni, ígérete ellenére, mert egy nagyon fájdalmas beavatkozáson esett át. Mivel ma összevarrták a sebet, ma sem fogja ezt megtenni. Majd akkor jelentkezik itt a blogon, ha ezt kényelmesen és jelentősebb fájdalom nélkül meg tudja tenni.

A sebet összevarrták

Pár perce összevarrták a sebet. Több információm nincs most. Ha lesz valami új hír, megírjuk.

Mi is a (változatlan) helyzet?

Sziasztok!

Pénteken volt hat hete, hogy felvettek a kórházba, így itt az ideje, hogy bejelentkezzek. Kezdem azzal, hogy megpróbálom összefoglalni, hogy mi a jelenlegi helyzetem, állapotom és rövid távú kilátásaim. A blogot nem olvastam, így biztos lesz pár olyan dolog, ami közismert, de a cél inkább a nagy egész összerakása a puzzle-darabokból.

Előtte egy rövid ügyrendi kitérő: az egyszeri bejelentkezés ellenére internetkapcsolatot továbbra sem használok, e-mailt nem olvasok, közösségi és hasonló oldalakra nem jelentkezem be, egy ilyen tárgyszerű írásra már érzek elég energiát, de többre nem. Szintén azt kérem, hogy még ne hívjatok, ha épp nem vagyok jól, akkor fárasztó még a telefonbeszélgetés, és nagyon sokat alszom nap közben - ami az 5:30 körüli ébresztőt tekintve nem csoda. Ha valami fontos kérdés, vagy közölni való volna, akkor esetleg SMS-ezzetek, de hogy örüljetek: arra is felébredek :)

Holnap vagy utána írok a műtétről, és a hosszabb távú gyógyulásról, de előbb lássuk, mi van most. A kérdés egyszerű, a válasz nem, csak több bekezdésben lehet felelni, történeti áttekintéssel, és így is jó adag bizonytalanság marad majd a végén.

---

A műtét után minden jól alakult, megvoltak a kontrollvizsgálatok, már megvolt a nap, hogy mikor és melyik szanatóriumba távozok, amikor is belázasodtam. Nem meglepő módon a gyulladást jelző értékeim is szépen az egekbe szöktek, látszott, hogy van valami. Viszont egyéb tünetem nem volt, nem látszott, hol, mi a baj.

Ilyenkor a vérből próbálnak kitenyészteni kórokozót (hemokultúra), de ez sikertelen volt. Végül pár nap után elkezdtek adni egy széles spektrumú (tehát sokféle kórokozóra ható) antibiotikumot. Nemsokára aztán végre lett valami tünet. A korábban szépnek tűnő (már varratoktól megszabadított) műtéti sebem kezdett szépen jelezni, hogy ott van valami, ami dolgozik, nem szépen pedig folyt is belőle valami.

Kinyitottak, kitisztították, mintát vettek. (Ebből az első kettő mérsékelten volt kellemes.) Valamint belehelyeztek egy szivacsot, és rácsatlakoztattak egy szivattyút, ami így lehetővé teszi, hogy ne kelljen naponta kinyitni, tisztítani, elég hetente kétszer.

Ami talán fontosabb, elkezdtek adni egy másik antibiotikumot, a vancomycin nevű szert, amely a kórházakban elterjedt, hagyományos antibiotikumokra már rezisztens staphylococcus ellen szokásos anyag. Staphylococcust nem találtak bennem, se ekkor, se később - ez azért majd izgi a vége szempontjából. A vancomycin (röv. vanco) egy "durvább" antibiotikum, figyelni kell rá, hogy ne károsítsa a vesét.

Közben a sebből (második próbálkozásra) kitenyészett végre valami, az orvosok nagy meglepetésére egy serratia nevű baktérium, ami általában megtalálható az emberen, környezetében vagy benne, és általában nem okoz bajt, de bizonyos esetekben mégis megbetegíti, pl. legyengült szervezetet.

Mellékszáll: a 40-es, 50-es években még azt hitték, hogy a serratia, mint mindenhol jelenlévő baktérium teljesen ártalmatlan. Így az Amerikai Haditengerészet nagy légballonokban ráengedett jó sok serratiát San Francisco városára, mondván megnézi, hogy a szél hogyan szállítana egy biológiai fegyvert (Operation Seaspray). A kísérlet után a régióban dolgozó orvosok jelezték, hogy drasztikusan megnőtt a tüdőgyulladások, húgyúti fertőzések aránya a pácienseik körében. Óh, azok a boldog harmadik világháborús idők!

Rövidre zárom a serratia, és a sebem ügyét: az egyetlen sikeres tenyésztést leszámítva nem volt több, a sebem nagyon szép lett, mindig gyönyörködnek benne az orvosok, nyoma nincs fertőzésnek. Tulajdonképpen úgy látszik, hogy a seb nem nyom, hanem tévút volt, persze az jó, hogy a (szélesspektrumú antibiotikummal) kiirtották az ottani fertőzést, de nem ez volt a fő bajom.

Ugyanis hiába lett a lázból hőemelkedés, majd az se, a gyulladást jelző 300-as CRP-ből 18-as (egészséges érték nagyjából 5 alatt), de ahogy abbahagyták a vancomycin infúziókat, másnapra megint magas lázam lett, a CRP két nap alatt megint 220 volt, és több napi vanco után lett csak megint normál közeli.

Mindeközben a majd tucat hemokultúrámból nem tenyészett ki soha semmi (egyszer egy fals diftéria, de arra eleve oltva is lennék). Semmi tünet. Tulajdonképpen semmi bizonyíték, hogy rezisztens staphylococcusom van, kivéve, hogy az szokott lenni sebészeteken. Az az itteni Krapulax.

Tehát volt egy meglepő kórokozóm, ami igen hamar kimúlt, és egy másik, amire csak elégé közvetett bizonyítékok vannak. Leginkább az, hogy vanco nélkül lázas vagyok.

Így nem maradt más, visszaadták a vancót (közben szájon át folyamatosan kapok szelésspektrumút is), és várták, hogy lemenjen a lázam. Ez másodszorra nem lett teljesen sikeres, még ma este, több hét után is hőemelkedésem volt, igaz csak 37,0. Legalább a CRP-m nem fullon, hanem szépen 13 körül van.

Mi lehet akkor? A feltételezés az, hogy valahol egy kis térrészben staphylococcus tenyészik a szegycsontom alatt. Szerencsére a helyén marad, nagyon jó, hogy a vérben nem jelent meg. Modern képalkotó eljárásokkal (CT, MRI) sem lehet megtalálni, mert egy mostanában műtött embernél számos kis folyadék, vagy a képen hasonlónak látszó dolog van. Egy nem műtött embernél feltűnő, hogy "itt van valami, ez biztos fertőzés", de nálam rengeteg célpont lehetne, nincs aki megmondaná, hogy melyik ártalmatlan folyadék, melyik az "élőhely".

A szívburokban is vannak ilyen helyek (perikardiális folyadék), ezek megszúrását tervezték, nem csak azért, hogy eltűnjön maga a folyadék, de mintavételi céllal. Ez azért nem jöhetett össze, mert úgy helyezkednek el, hogy nem lehet sehonnan tűvel szúrni, a szív útban van.

Volt olyan orvos, aki a szegycsont szétvágását javasolta, mondván ott lesz mögötte, de a sebész, aki operált ennek nem látta értelmét (nem így hangzott el). Az infektológus ezzel szemben azt javasolta a hét elején, hogy hagyják abba a vancot; mondván (illetve mivel szűkszavú részben saját találgatásom) már elég ideje kapom, jó a CRP, és véleménye szerint magától az antibiotikumotól is lehet a folyamatos kisebb hőemelkedésem. A sebészem nem ezt választotta, kapom tovább.

Mi az igazi veszély? Egyszerű, az, hogy a fertőzés rámegy a frissen operált, így (szó szerint) sebezhető részre, és tönkre teszi a szívbillentyűt, stb, ebből elég nagy baj is kisülhet. Amíg kapom a vancot, viszonylag védett vagyok: még ha nem is hal ki a staphylococcus, nincs könnyű dolga megtelepedni máshol az antibiotikum védelme alatt. Hetente-kéthetente nyeletéses ultrahang élményében is részem van, mert a nyelőcső felől lehet igen jól megnézni, hogy a billentyűmön megindult-e az egysejtű kolonizáció. Eddig mindig minden oké volt, minden ultrahangon.

Felmerülhet még a kérdés, hogy honnan a fertőzés? Sajnos a sebészet története a sebfertőzések történeteként is felfogható. Bár az előrelépések nagyon nagyok, de egy nagy nyitott sebbe könnyen bekerül a műtét alatt egy-egy kórokozó, ami egyébként egy felületi sebnél semmi gondot nem okozna. Hogy a levegőből jött, vagy valamiről (esetleg a saját bőrömről, vagy egy közreműködőből) az sosem fog kiderülni, de szerencsére engem nem is érdekel, egyszerűen mondva: tök mindegy.

Ami viszont nagyon valószínű, hogy hétfőn vagy kedden összevarrnak, megszabadulok a nagyjából egy hónapja nálam lévő táskarádiótól, azaz a fixen rám kötött, de legalább hordozható szivattyútól. http://hu.vivanosystem.info/20902.php megj. lófaszt veszi le éjjelre a fényerőt, sokkal rosszabb: váltogatja a fényeset, és a sötétebbet, pár percenként. Ekkor fogom tudni megbeszélni az orvosommal, hogy mit tervez a vancoval - mivel azt is nagyjából egy hónapja kapom, tehát nem lenne kapkodás leállítani,  de teljesen megbízom a döntésében. (Egybként van az osztályon olyan beteg, aki már közelít az itt töltött 3 hónaphoz, hasonló problémákkal, de nála úgy tudom, sikeres tenyésztések voltak, bár pontosan nem tudom.)

Amit még lehet tudni, hogy ha antibiotikum nélkül, már összevarrva láztalan stb. maradok, még akkor is nagyjából 10 nap megfigyelés vár rám itt. Eszerint egy szuperideális forgatókönyv alapján még két hetem van  a nővérek napi életének, és eltérő problémakezelési technikáinak tanulmányozására. De sajnos teljesen reális lehet ennél hosszabb idő, megjósolhatatlan felső határral.

---

Ami még mindenképpen sokak kérdése, hogy oké, ez van a betegséggel, de hogy vagyok mindeközben?

Fizikailag elég jól. Ez azt jelenti, hogy egy emeletet különösebb gond nélkül tudok (ha nem is száguldva), de fölfelé is lépcsőzni, el tudom magam látni, mióta összeforrt a szegycsontom a hajolás, köhögés tüsszentés stb. sem jelent jelentős fájdalmat, ha összevarrnak, akkor pedig már annyit se fog szerintem. Amikor lázam volt, akkor ez nem volt igaz, azokon a napokon/heteken a délutánból mindig volt néhány óra, amikor kb. csak az ágyban voltam, lehetőleg takaró alatt, de délelőtt, vagy a lázcsillapító után már akkor se voltam vészesen. Jelenleg csak du. van 1-2 gyengébb órám, de akkor is mászkálok, lefeküdnöm nem kell 37,0-37,3 körüli hő miatt, csak gyengébb vagyok picit. Erőltetem az evést, és a családom nagyon jó kajákat hoz, így bár a műtétnél 2-3 nap alatt fogytam ugyan 4 kilót, de ebből egyet azóta visszaszereztem, ezzel tehát semmi gond. 

Lelkileg nagyon jól vagyok. A nagyon korlátozott lét ellenére derű jellemez. Szinte már hübrisz, hogy a rám mért istencsapások sem rontják el a jókedvem és az optimizmusom. Ha lázas vagyok (vagy inkább voltam) akkor azokban az órákban nem voltam vidám, de ezek is csak rövid időszakok voltak. Elkeseredve csak percekre voltam néhányszor, pl. amikor visszalázasodtam a vanco leállítása után, azaz realizáltam, hogy nem megyek én innen még sokáig sehova, de15 perc után akkor is elszállt az elkeseredésem. Nem tudom, meddig maradok ilyen derűs, és mosolyra hajló. Valójában nem is szeretném megtudni, sosem volt célom, hogy a határaimat feszegessem. Pár hétig még biztos nem fog változni, tovább pedig lehetőleg nem tesztelem.

Agyilag kicsit fáradt vagyok, nem tudok igazán hosszan koncentrálni (részben a körülmények miatt sem). Pontosabban ez egyre javul, ezt a pár sort is elég rég írom folyamatosan. A rengeteg olvasás miatt már szinte sajog a fejem, de nem sok más dologhoz van kedvem. Egy nap 10-12 óra is adódik olvasásra, így nem csoda, hogy napi 400 oldalakat olvasok, komótos tempóban, és ez sok. Hiába a szuper könyvek, most jól esett rövid időre írásra váltani. Az itteni lét a szociális készségeket elégé igénybe veszi, talán ez a legfárasztóbb fejben.

A legjobban természetesen két dolog hiányzik: a család, és a szabadság. Az elsőből morzsákat kapok, a másodikról pedig rendszeresen álmodok: például miközben alszom, megiszok valami jó helyen, barátokkal egy pohár bort. Azt hiszem, azért összességében elmondható, hogy  nem állok nagyon messze az álmaim megvalósításától, ha még kell is pár hetet várnom, amíg minden földi vágyam teljesül (szerencsére nem földiek pedig nincsenek).

Holnap a műtétről írok, hacsak másként nem lesz.

Változatlan helyzet

Geri jól van, de az elmúlt napokban hőemelkedése volt, csak tegnap először nem. Továbbra is kapja az antibiotikumot, tegnap szivacscsere is volt. Az összevarrás lehetőségéről nem esett szó. Az orvosok nem teljesen értenek egyet abban, hogy mikor kell már újra felnyitni, illetve meddig kapja az antibiotikumot. A nyeletéses ultrahangon a szívét ismét rendben találták.

Egyébként a közérzete jó. Új szobatársa van, nem tudták már üresen tartani a szobát, mert több a beteg. Egy idősebb ember, műtétre vár, és nem hagyhatja el az ágyát, mert monitorokra van kötve, ez okoz nehézségeket.

Ha lesz valami újabb dolog, jelentkezünk. Több, mint hat hete bent van. Már nem tűnik olyan abszurdnak, hogy itt ünnepelje a születésnapját, amin az elején röhögtünk.

Nem történt meg a varrás

Mivel tegnap még hőemelkedése volt Gerinek, ezért egy héttel eltolták a seb összevarrását. Közben lesz majd még egy nyeletéses ultrahang is. A jó hír az, hogy Geri szép folyamatosan erősödik: szombaton egy, vasárnap két emeletet ment lefele gyalog a lépcsőn, majd hétfőn egy emeletet ment felfele is!

Semmi újdonság

Geri jelenleg láztalan, kapja az antibiotikumot, és várakozik türelemmel. Reméljük, kedden össze lehet varrni a sebet. Mostanában semmi izgalom nem várható, így nem fogunk minden nap írni a blogra, csak hetente néhányszor, illetve ha történik valami.

A hasi ultrahang is negatív

Tegnap szerencsére nem volt már Gerinek láza. Ma megint éhgyomorral kezdett. Túl van egy hasi ultrahangon, amely negatív lett. Keresik az okokat. Még nincs semmi biztos, de teljesen jól van az antibiotikummal.

Sajnos előjött az allergia. Nem biztos, hogy szedhet rá gyógyszert. A tüsszentés most nem egy élvezet : (

Nincs változás

Jól van. Kapja az antibiotikumot. Nincs változás. Ezt jó hírnek tekintjük.

Most nem lesz új műtét

Bejött a Gerit operáló sebész. Konzultálva egy  munkatársával, megállapították, hogy a seb és a szív is jó állapotban van. Semmi biztosíték arra, hogy az ismeretlen kórokozó épp a szegycsont mögött tanyázik, ezért nem nyitják fel a mellkast. Más utat választanak. 

Geri hosszabb időn keresztül antibiotikumot kap. Ha nem jön közbe semmi, jövő kedden összevarrják a sebét. Megint bizakodunk.