Mielőtt beszámolok részletesebben a műtétről, a tegnapi dolgokhoz egy fontos apróság, ami kimaradt: a szanatórium sztenderd módon mindenkinek 3 hét, ennek megfelelően, jövő hétfőn (nov. 17.) engednek/zavarnak ki. Utána otthon lábadozom tovább. A szegycsont összeforrása nagyjából 8 hét. A közlekedéssel stb. ezt meg kell várnom, utána az erőm függvényében fokozatosan térek majd vissza az életbe, munkába (addig pedig majd home office jelleggel próbálom segíteni árván hagyott csapatomat, és szép lassan felépítem magam újra).
Tehát a műtét. (Akit nem érdekelnek a részletek, az ugorjon a végére.) A beavatkozás előtt többször próbáltam mindenféle orvosoktól megtudni, hogy mit is fognak csinálni, míg aztán végre sikerült beszélnem a sebésszel, aki világosan megmondta, hogy nem tudjuk. Viszont vázolt pár dolgot, pár kimenetet, miszerint:
Mindenképp nagy vágás lesz a tavalyi mini után.
- van rá esély, hogy csak egy kis javításra van szükség, pl. egy fonalat kell valahol megigazítani stb.
- van rá esély, hogy a billentyűt kell műbillentyűre cserélni.
- van rá esély, hogy az aorta szívből kivezető szakasza tágult ki, és azt kell műérre cserélni.
- van rá esély, hogy az utóbbi kettő együtt, tehát műbill. és műérszakasz.
Felhívta rá a figyelmet (és ez nagyon korrekt volt), hogy ha az aortakivezetőszakasz-csere lesz, akkor az egy nagyon komoly, és kockázatos műtét (nyilván a semmilyen szívműtét nem kockázatmentes, de ez azon belül is), nem csak a szívet, hanem a keringést is le kell hozzá állítani (ilyenkor időre dolgoznak, másodpercre pontosan, mert adott időt bír a szervezet oxigénellátás nélkül, károsodást elkerülve), és elmondta, hogy ha ez lesz, akkor több nap intenzívre, és elhúzódó regenerációra számítsak.
Bár ez mindenképp ijesztő volt, de ha már így van/lesz/lehet, akkor jobb volt tudni. Azért persze tartottam ettől, egészséges mértékben féltem ezen kimenettől, főleg ¬– ahogy a műtét előtt is írtam – a család miatt. Bár tippelni nincs értelme, de a variációk közül a 3.-ra böktem volna legnagyobb eséllyel. Hogy mennyire nincs értelme tippelni, azt jól mutatja, hogy egyáltalán nem az lett.
Szerdán mentem be a kórházba, megvoltak az előzetes vizsgálatok, és mivel azt mondták, hogy csüt. biztos nem, pénteken talán, de leginkább szombaton lesz a műtétem, így haza (anyukámhoz) lógtam. Aztán másnap reggel ezerrel siettem be a kórházba, mert mégis aznapra sikerült beütemezni a műtétet.
A váratlan időpont miatt aztán nem volt idő a szokásos megelőző altatókra, mondták, hogy hamarosan kapok valami gyógyszert előkészítésnek, de helyette jött a műtősfiú, borotvált, és már toltak is be. Vicces volt a dolog, a műtőben egészen érdekes hangulat uralkodott. Énekelgettek, laza volt a légkör, bár nyilván odafigyeltek rá, mit csinálnak (majd), de elég éles volt a kontraszt az én helyzetemhez képest. Nagy hideg volt, amíg be nem kapcsolt az ágy fűtése. Aztán kaptam mindenféle dolgokat vénássan, meg belémszúrtak pár másik dolgot is. Én közben igyekeztem kellemes dolgokra gondolni, hogy könnyebben el tudjanak altatni, mindezek hatására kicsit befordultam oldalra, és felhúztam a lábam picit, mint ahogy aludni szokás. Meg is jegyezte valaki, hogy „Nézzétek, de aranyosan fekszik!” Ez jól esett, mint ahogy általában is, hogy kedvesek voltak. Aztán persze elaludtam, és (ahogy tavaly is) teljes képszakadás után ébredtem az intenzíven.
Egy dolgot tudtam rögtön: műbillentyűm van. Mert a kattogást azonnal hallottam :D
Az intenzíven kicsit hülék voltak (a tavalyival ellentétben gyakorlatilag teljesen tiszta tudattal magamnál voltam, amikor épp nem aludtam), de ennyire részletesen nem megyek bele, és egyébként is, ha ilyesmiről van szó, akkor inkább azt hangsúlyoznám, hogy egész végig a kórházban mennyire jófej, kedves törődést kaptam. (A tavalyi 2 hónapnak köszönhetően mindenki régi ismerősként üdvözölt.)
De mit is találtak a műtét során? A jó hír az volt, hogy az aorta továbbra sem tágult ki annyira, hogy azzal gond legyen, tehát a kockázatosabb ág szerencsére nem jött számításba. A másik oldalról azt tapasztalták, hogy a billentyűn a tavalyi varratoknál kilukadt az anyag. A plasztikánál eleve formázni kell öltésekkel a billentyűt, és nálam még a szívburokból származó kiegészítő anyagokat is hozzávarrtak, valahol pedig lyuk keletkezett. A billentyű egész egyszerűen azért eresztett, mert volt rajta egy lencsényi lyuk.
Hogy ennek mi az oka, az nem egyértelmű, és mondhatjuk, hogy sosem fog kiderülni. (Másik oldalról a jövő szempontjából lényegtelen is.) A leírás szerint lehetett fertőzés az oka (ami a bill.re húzódva károsította az anyagot.) Szó szerint ezt írják: Az in situ kép alapján nem kizárható az infektiosus eredet. A műtét után megismertem az orvosok elméletét, amely szerint valamikor december után kaptam egy fertőzést, és ennek lett ilyen eredménye.
Bár ki vagyok én, hogy az orvosaimmal vitatkozzak, de ez számomra nem igazán plauzibilis. Először is a fertőzésből származó eredet nem biztos, azaz lehetett egyszerűen az eredeti varrás „hibája”. Másodszor dec. után nem voltam beteg, de semmiképp sem olyan hosszan vagy lázzal, ami endokarditisra utalna. Harmadszor azt a javaslatot kaptam, még az első műtét után, hogy nem kell a fertőzésektől (hogy azok a szívemre mennek) tartani, nem jobban, mint egy átlagembernek. Negyedszer pedig a tavalyi leleteim nem javultak abban a mértékben, mint reméltem, tehát lehetett valami gond már tavasz előtt is.
Az elméletük indoka az volt, hogy a nov. végi kontrollon még nem láttak visszaáramlást (csak minimálisat), és előtte a többszöri nyeletéses ultrahangon se. Ez valóban logikus indok.
Összességében én valószínűbbek (jóval valsz.bbnek) érzem laikusként (de az orvosokhoz képest másként elfogult laikusként), hogy a kórházban szerzett két hónapos, lázzal járó fertőzés során lett endokarditisem, amit ugyan sikerült megfogni, de a billentyű ráment, mint azt a verziót, hogy a tél/tavasz folyamán, tudtom nélkül volt ilyen fertőzésem. Annál még a nem fertőzésből származó eredetet is esélyesebbnek gondolom. Természetesen nem gondolom magam okosabbnak és szakértőbbnek az orvosoknál, de motiváltabb és személyes információkban is bővelkedőbb vagyok a dolog megfejtéhez.
El kell mondanom, hogy a műtét után mindez okozott pár álmatlan éjszakát vagy legalábbis estét, nagyon sokat agyaltam azon, hogy „mit szúrtam el”, hogy hogyan vesztettem el a billentyűmet, különösen, amíg rá nem jöttem, hogy nem értek egyet a dokikkal a történetben. Ezen azért pár nap alatt túl voltam, és tudomásul vettem a tényt, hogy műbillentyűm van és lesz.
A műtét lényege ugyanis az volt, hogy egy mesterséges billentyűt építettek be (az aorta kitágulta miatt, viszonylag nagy méretet – amire tökéletesen abszurd módon büszke vagyok). Hosszútávon ez több hátránnyal is jár a plasztikázott billentyűhöz képest (erről majd külön írok). Röviden szívás, de nem hatalmas.
Szokták kérdezni, hogy miért nem biológiai (azaz pl. disznó-) billentyűt kaptam. A természetes megoldásnak számos előnye van, de egy nagy hátránya is: 7-8 évnél nem bír többet, cserélni kell. Én viszont terv szerint még sokszor 7-8 évet élni tervezek. A mechanikus billentyű ezzel szembe bármennyit kibír, vagy legalábbis engem túl fog élni, kivéve, ha valami probléma adódik. Azért röföghettek.
