Az érdeklődés kitartó, így elmondom, hogy szerencsére jól vagyok, lassan visszatér az erőm, már bedolgozok távmunkában, és itthon is tudok már hasznos lenni. De most nem erről fogok írni, ahogy vér sem, veríték sem és könnyek sem lesznek.
Balatonfüreden szuper volt. A társaság kissé elborította volna a korfát, mert huszonéves nem volt a betegek közt, harmincas csak én, negyvenes megint egy se, ötvenes már volt pár, a többi 300-400 beteg hatvan fölött volt. Ami nem baj, mert elég jól megértem magam, sőt tisztelem az idősebb korosztályt is. Azért akadt kivétel.
Az egyik jó oldala a szívműtétnek, hogy az embernek rengeteg ideje van olvasni. Viszont már a kórházban nagyon megunja az ember az ágyban fekvést, így Füreden is rögtön keresni kezdtem az alkalmas helyet. Az idő túl hideg volt, hogy a parton ücsörögjek, de nagy örömömre hamar találtam egy könyvtárat, egészen közel a szállásomhoz. Ugyan kölcsönözni csak napi másfél órában lehetett, de a bármikor be lehetett menni, és tűrhető karosszékben olvasgatni, egy ideig természetes fénynél. Egy nagy előadótermet kell elképzelni, ahol több, mint 100 fő is kényelmesen le tud ülni. A terem végébe ültem le, már csak azért is, mert az elejébe volt egy kis tévé, és féltem, hogy mi lesz, ha valaki a Fókuszt szeretné nézni.
Ebből adódtak a gondok. Az természetesen nem zavart, hogy elkezdték nézni a brazil sorozatokat, majd a rettenetes bulvárhíradót, végül pedig a Jóban-rosszban köztet. Olvastam tovább, csak a könyvre figyelemmel. De hamar váratlan meglepetés ért. Felállt egy erősen Döbrögi-szerű alak, és kijelentette, hogy ez a hely nem olvasásra van, hanem tévénézésre.
Enyhén szólva meglepődtem. Pár mondat után kiderült, hogy az zavarja, hogy a terem végében (a tévétől és az ülőhelyétől szerintem legalább 20 méterre) égett a villany. A tévénél olyan sötét volt, hogy egymást nem nagyon láthatták az ott ülők. A döbrögi körül persze még sötétebb. Kedvesen kérdeztem, hogy biztosan zavarja-e, és próbáltam a lehető legkedvesebb lenni. Ennek keretében rá is hagytam, elmentem olvasni a szobámba. (Pontosabban egy másik épületben lévő tévéterembe, ahol mindig égett az összes villany. Csak sajnos messzebb volt és épp kifestették, és a festékszag elég zavaró volt.)
Következő nap korábban adódott idő, és több órát olvastam egyedül a könyvtárban, mire jött pár néni. Nekik segítettem megkeresni a megfelelő csatornát (Macska, én elárultalak, hazudtam Pabloról, ezt tettem veled, Macska! - közölte minden reklámszünet előtt és után egy ágyban fekvő, gonosznak kinéző asszony), pár szót is váltottam velük. Már pedzegették, hogy tegnap én voltam-e az, akit elkergettek. Mondtam, hogy tényleg furcsa volt, álmomban nem gondoltam volna, hogy valakit is zavarok. Kérdeztem, hogy őket nem zavarja-e, ha hátul olvasok. Élénken tiltakoztak, hogy már hogyan zavarná őket.
Aztán eljött az esti szemét ideje, és megjött a bajusz is. Bejött és leült, de rögtön rájött, hogy itt valami nem stimmel, mert felállt, kiment és rám kapcsolta a hátul égő villanyt. Kedvesen megkérdeztem, hogy biztos nem olvashatnék-e, mire kijelentette, hogy nem. Itt a tévé, itt tévéznek, nem olvasni van ez a terem. (Nos, a könyvtáron kívül még 2 másik nagy teremben volt nyilvános tévé, valamint napi 325 Ft-ért a szobába is lehetett bérelni.) És tanácsolta, hogy menjek a szobába olvasni. Én megint közöltem, hogy sose gondoltam volna, hogy valakit ez zavar. De akkor már páran rászóltak. "A fiatalember olvasna." és hasonlók. Majd valaki szóvá tette, hogy ő nem nagyon szeret teljes sötétben tévézni, nem tesz jót a szemének. (Ez valóban így van, tényleg nem szabad tök sötétben tévézni, de ezt most nem kezdtem el kifejteni a baromállatnak.) Helyette sajnálkoztam, és elsétáltam.
De éreztem, hogy az elvetett mag szárba szökken. Szándékosan nem mentem másnap oda olvasni (pontosabban még korán leléptem), hiszen nem megacélozni, hanem megtörni szerettem volna az akaratát. És tudtam, hogy sínen vagyok. Onnan tudtam egészen biztosan, hogy pontosan tudtam, ki az illető. Füreden ugyanis fix ültetét van, a menzára kb. 150-en férnek be, és három turnusban, állandó helyeken esznek. Engem egy négy személyes asztalhoz osztottak be, ahol ez a jóember ült mellettem, minden nap kétszer vagy háromszor. Nem volt kétséges, hogy ő is felismert, mint egyetlen 30-as eltéveszthetetlen voltam. És amikor már rögtön az első "elsötétítés" után a reggelinél rámosolyogtam, hogy "Szép jó reggelt", ő meg csak felelt, hogy Jó reggelt, és semmit sem szólt az előző esténél, akkor tudtam, hogy nyertem. Mikor előhúzta a kardját, veszített.
Harmadnap ebédhez sétáltam épp, amikor egy szimpatikus idős párral futottam össze a liftben. Kis idő után megkérdeztek, hogy én voltam-e akit múltkor nem hagytak olvasni. Ismét csak sajnálkoztam, hogy micsoda emberek vannak. Nos, kiderült, hogy már ők is nagyon felháborodtak. Ez odáig fajult, hogy legutóbb, mikor elmentem, akkor olyan szóváltás alakult ki, hogy végül a Döbrögi otthagyta az egész termet, nem tetszett neki a társaság. És le is szokott az esti tévézésről.
Bár picit végig sajnáltam, de volt bennem annyi kegyelem, hogy nem hoztam föl a dolgot. Pedig itt nem volt vége. Folytatása következik!
A "Macska" egy szeméttelepen nőt föl, pedig milliomoscsaládból származna, de elvették a vagyont. A gonosz család gyermeke Pablo, azonban beleszeret, mert ő nem a származást nézi. Majd még van egy csomó ármány, de végül minden jórafordul gondolom.
