25 nap telt el a műtét óta, és egyre több a (kedves és nagyon jól eső) érdeklődés arról, hogy mi történik velem, hogy vagyok, hogy érzem magam, mi is a műtét eredménye, mik a távolabbi kilátások.
Bár fizikai állapotom már megengedi, megengedné, de tudatosan kívül tartom a külvilágot. Nem nézek tévét (bár napi 315 Ft-ért bérelhető lenne – érdekes, hogy igény esetén az ágy fölé lógatnak ilyenkor egy rozsdamentes acél karon egy nagyon pici tévét, amit kizárólag fülhallgatón /egyszeri díja 680 Ft/ lehet hallgatni), szintén nem telefonálok, nem internetezek stb. Úgy érzem, hogy a gyógyulásomhoz ez segít, ha fejben is pihenek, kikapcsolódok, és csak a regenerálódásra koncentrálok, illetve egész konkrétan és fizikailag is pihenek. Mindazonáltal az érdeklődésre tekintettel, és a fokozatos életbe való visszatérés, valamint az unalom megtörése jegyében mostantól megpróbálok 1-2 naponta írni egy hosszabb bejegyzést. Az írásokban beszámolok az állapotomról, a szanatóriumi létről, a vicces vagy abszurd élményekről, külön kérésre az olvasott könyvekről, és esetleg legújabb találmányomról a Coelho-falicsempéről, amely egyszerre a hidegburkolás és a spirituális bulvárigény kielégítésének eszköze, de feltehetően nem a meggazdagodásom záloga. Ezeket a postokat mindenki saját kedve szerint olvashatja, vagy görgetheti majd, szerencsére a sikeres műtét azt jelenti, hogy igazán fontos információk várhatóan már nem lesznek.
Az első téma, bár egyáltalán nem a legszórakoztatóbb, de mégis legtöbbeket érdeklően, a hogylétem. Nos, röviden jól vagyok, és hosszabban sem rosszul. A tavalyi műtéthez képest szinte minden gyorsabban történik: nagyjából mindig kétszer ennyi idő után voltam ilyen jól tavaly, mint ahogy most.
- Tudok sétálni, lassan akár hosszabb távon is, ebben legfeljebb egy kis (műtét – kórházi ágy – sok fekvés – stb.¬ miatt jelentkező) hátfájás zavar, de az sem vészes. Síkon akár egy órát is tudok haladni, kevés leüléssel, és persze visszafogott tempóban, egyedül az emelkedők jelentenek gondot, de a naponta 1-2x beiktatott egy emelet egyre jobban megy. Balatonfüred föld- és vízrajza miatt elkerülhetetlen egy kis emelkedőzés, de ilyenkor sokszor megállok, és a probléma megoldva.
- A sebem minimálisan fáj. Ugye végig lettem vágva, ebben azért érzem a difit a tavalyi minimál vágáshoz képest, de nem kell erős fájdalomra gondolni, talán nem is a fájdalom a legjobb szó, inkább nyom, de nem erősen.
- Minden (hétköz)nap kétszer 15 percet gyógytornázom, és egyszer ugyanennyit (szoba)biciklizem nagyon alacsony terhelés, és EKG/vérnyomás felügyelet alatt. Akinek mond valamit: 25 Wattal kezdtem a tekerést, de miután a 3. nap is azt látták, hogy a kezdeti 75-ös pulzusom 81-re ill. 82-re megy föl, így orvosi konzultációval 35 W-ra emelték. Ezzel már 85 bpm is mérhető volt, így ma jött az 50 W (max. 93 ütés), és ezzel lassan haladok egy átlagos ebihal csúcsteljesítménye felé. Nyilván nem a 150 W a rövidtávú cél, és megnyugtató, hogy megy, amit elképzelnek.
- A hangulatom, lelkiállapotom jó, és ezen a látogatók még sokat dobnak. A negatív befolyásoló tényezők: az elfogadhatatlan kattogás, a (nem vészes) szanatóriumi légkör, és a műtét hosszú távú következményeinek, és előzményeinek feldolgozása, ám ezek sem szörnyűek. Viszont mindről írni fogok hosszabban. A legjobb pedig a környezet: a Balaton, és a csodálatos fák, az őszi Füred (dobogósak emelett a látogatók és a jó könyvek).
Folytatás hamarosan!
