2013. augusztus 5., hétfő

A fordított hét, és hogy miért szép a magány

Ígértem, hogy írok a műtétről, de másként alakult a hetem. Az elején nagyon vacakul voltam azért, a végén pedig túl jól, azért nem volt kedvem leülni és írni. Röviden elmesélem, hogy mi történt. De a röviden, persze megint bonyolult lesz. A műtétről pedig majd legközelebb.

Hétfőig hőemelkedésem volt, ahogy korábban is írtam, alacsony gyulladási paraméterekkel (CRP: 11-13 körül majd' egy héten át - itt ugye 5 alatt normális nagyjából, de volt 300 is). Nem merték leállítani a vancot (az erős antibiotikumot).

Hétfőn kaptam egy új centrális véna kanült, ami egy hosszadalmas és rettentő fájdalmas dolog lett. Nem mesélem el a részleteket, (pedig már képet is kerestem) de rájöttem, hogy a két csont között csonthártyát és ideget is szurkodó tű részletezésétől néhányan rosszul lennének. Csináltak már pár cifra dolgot rajtam, pl. az érzéstelenítés nélkül újra szétvágott sebemben körülnéztek úgy, hogy ujjal és fogóval mélyen benyúltak, meg szivacsot tömködtek bele, és az rossz is volt, de semmi sem volt ennyire fájdalmas. Na, elnézést, csak ha már annyira megszívtam, akkor hadd szívják meg ennyire az olvasók is.

Tehát berakták a kanült, és ez már optimistán egy hetet kibíró kanül volt (az előző egy hónapos után), mondván, kedden összevarrnak, és egy hét múlva akkor már le merik állítani a vancot, mert már nincs nyitott sebem, és a kanül is megszűnik (mint lehetséges fertőzési pont, és a vanco bevitelének helye).

Kedden tényleg össze is varrtak, és nagyon örültem, vígan sétáltam a táskarádióm nélkül. (Egyébként egy hónapig volt rajtam, többször nyúltam még utána, amikor felkeltem az ágyból.) Magam elé képzeltem egy optimista forgatókönyvet. Leállítják egy hétre a vancot, aztán megfigyelnek, és ha minden oké, már lépek is. Bő két hét, ez már semmi. Egyetlen okból tűnt nehéznek a két hét: korábbi áldott magányom, vagy nagyjábóli magányom után egy tele kórteremben voltam a hétvégétől, 4 másik beteggel. Erről majd külön írok. Ez az állapot kicsit kemény két hetet ígért, és rettegésé változtatta a hosszabb bentmaradás perspektíváját.

Viszont még kedd este minden összeomlott. Belázasodtam. 38,1-nél kaptam lázcsillapítót. Nagyon el voltam keseredve, mert ez azt jelentette, hogy a kapott erős antibiotikumok mellett lettem lázas. De megpróbáltam azt mondani, hogy talán csak 1 nap láz. Az orvos is azt mondta, hogy 1 nap miatt még ne vessük el az eredeti tervet, lehet, hogy csak ideges vagyok vagy ilyesmi. Jó, várjuk a szerdát.

A szerda szokás szerint el is jött. A láz pedig még rosszabb formában. Korábban csak késő du. lettem mindig lázas, de most már 3 körül. 37,9-nél kaptam egy algopirin ijekciót, ami le is vitte egy kis időre, de felment megint, és még éjfélkor is 37,6 volt, azaz a csillapító nélkül feltehetően nagyon magasra ment volna fel. Ez teljessé tette a reménytelenséget. Ha érzelmileg nem is voltam padlón, de az értelmem elkeseredett, főleg, hogy innentől nincs program, hogy merre, a láztól pedig persze remegtem, gyenge voltam, ahogy kell. Nagy szerencse, hogy ekkor költöztettek át a kényelmes szobába, ami a közvélekdéssel szemben nem azért jó, mert tévé van, hanem azért, mert újra egyedül lettem!

Meglett a vérvizsgálat eredménye is CRP 134, azaz az egekben. Erre azt mondta a főorvos, hogy a lázra még csak azt lehet mondani, hogy nem olyan komoly, de ez már egyértelműen rossz. A véremből baktérium megint csak nem tenyészett. Végül hosszas gondolkodás végén úgy döntöttek, hogy leállítják a vancot, azzal a céllal, hogy tenyésszen ki, hogy mi a kórokozó, mert úgy látszik ahhoz elég, hogy elnyomja, de ahhoz mégsem elég, hogy kiirtsa. Volt olyan nővér, aki lehasalt az ötlettől, mint életveszélyes kísérlettől, de a beteg és az orvosok vállalták a kockázatot.

Ez volt a hét elejei fordulat. Now back to the good part!

Azt a felkérést kaptam, hogy ne csak tenyésszek kórokozókat, hanem a szerdai nagynak tűnő láz után csütörtökön derüljön is ki, hogy mekkora lenne a lázam, azaz, amíg bírom, ne adjanak lázcsillapítót. Csalódottan (de azért boldogan) tudtam újságolni, hogy 37,6-nál megállt. Érdekes gellert adva az eleve fals irányba menő eseményeknek. Leállították közben a szájon át szedett cifrant (másik antibiotikumot) is.

Pénteken már csak 37,0-ig ment fel, és csak röviden volt annyi. WTF? Most jobb lett minden?

A CRP-m szombaton 76, és már nem ment fel 37-ig a láz. Vasárnap se. Hétfői CRP 39, és megint hőtlen. Azaz 3 nap nem volt hőemelkedés, péntekkel majdnem 4-nek vehető.

Ráadásul csütörtök délelőtt (és azóta szinte folyamatosan) eufórikusan jól voltam. Úgy is mondhatnám, hogy amikor korábban jól érzetem magam, főleg délelőttönként, akkor tévedtem, nem voltam igazán jól, ezt most érzetem meg.

Nagyon úgy néz ki, hogy vagy igaza volt az infektológusnak, hogy a vancot le kéne állítani, mert attól van hőemelkedésem, vagy a hét elején egy utolsót rúgott még az immunrendszerem a kórokozóba, és kinyírta a maradékát is.

A varrás helye szép. Ma pedig azt az örömhírt közölte velem a főorvos, hogy pénteken szedi ki a varratokat, ha addig minden rendben lesz, minden labor és vizsgálat, stb., akkor hazaenged. El sem hiszem! De azért igen :)

Az öröm mellett, az implikáció első részét figyelembe kell venni: ha minden rendben lesz. Egy kisebb hőemelkedés már borítja a tervet. De maga a terv már nagyon jó! A lelkiállapotomról most asszem, nem is kell írnom.


Írok akkor a közös kórtermek kínjairól. Ez egy jó kórház, mondhatom, hogy jó betegekkel, a szívsebészet tkp. kevés kellemetlenséggel jár. Ennek ellenére a hetek teltével egyre jobban igénybe vettek a betegtársak, egyre nehezebb lett ép ésszel elviselni az együttlétet. Persze ment, elviseltem, rossz szavam nem volt senkihez. Azért itt a blogon lesz.

Kezdjük egy kis statisztikával a panaszdélutánt. 28 beteggel voltam együtt (érdekesség, hogy fél napig voltam egy 56 évessel, hosszabban egy 58 évessel, a többiek mind hatvan-hetven és nyolcvan fölött) a többi beteg 7-10 napot van itt, azaz lehetne 28 helyett 58 szobatárs is, ha nem lettem volna majd' három hetet egyedül már korábban, és most is már csaknem egy egészet újra.

A 28 betegből 2 volt, aki olvasott könyvet ezalatt (az egyiknek én adtam, a másik viszont egyből Murakami Harukit, vele névjegyet is cseréltünk), mindkettő mérnök volt egyébként. Rajtuk kívül még egy beteg volt, aki használta a kézfertőtlenítőt (egy nyomás, nem erőfeszítés). Az összes látogató, aki csak jött hozzájuk, szintén nem használt, se érkezéskor, se távozáskor. Az engem látogatók mindig, de ez nyilván nem kérdés.

Nem figyeltem Argosz száz szemével, de az itt töltött 50 nap alatt magamon kívül más kezében fogkefét nem láttam. Azt pedig végképp nem figyeltem, de tapasztalnom kellett, hogy a WC-t nem húzza le a betegek döntős százaléka, ahogy elég sokan az ajtót se csukják be, dacára, hogy ott vagyunk még a kórteremben páran. WC-kefe: ha-ha-ha. Ezek összegződve néha nehezek.

Ahogy az se könnyű, hogy sok beteg beszél, beszél és beszél, nem törődve a másik féllel, vagy a válaszokkal. Volt, hogy ketten voltunk egy szobában, rengeteg teljesen partikuláris információt végighallgattam, komótos tempóban (logikus, hogy lassan, hiszen nem fontos, vagy sürgős, és már elégé agyalni kell, hogy mit mondjon még) mondjuk az utcabeli szomszédok gyerekeiről, és mit sem zavarta a beszélőt, hogy közben olvasok, vagy próbálok olvasni. (Ebből a szempontból a kimondott mondatok közötti 10-20 mp-es szünetek csak nehezítették a dolgom.) Majd közöltem, hogy "Én akkor most lefekszem aludni." "Jól van Gergőkém, aludj csak." És folytatta, a megszokott (?) módon.

Persze olyan is volt, aki aközben is saját életének apróságait ecsetelte a doktornőnek, aki éjjel a feladat miatt frissen keltve éppen egy szikével vágott föl az ágyamon. Ezen kívül mivel fiatal vagyok néhányan engem (és néha a látogatóimat) kisegítő ápolónak tekintették, és kérték, hogy adjak ide ezt vagy azt, csináljak meg valamit. Ez egyébként messze nem zavart annyira, mint az előtte írt higiénés dolgok, sőt örültem, ha segíteni tudtam (volt olyan, hogy lehet, hogy életet is mentettem egy kis odafigyeléssel, egy egyébként elviselhetetlenül trágár gondolkodású és beszédű 80 éves bácsikánál) Legyünk igazságosak: volt nagyon jó fej, sőt példakép szerű beteg is, aki nagyon figyelmes volt, sok kisebb és nagyobb dologban.

A három hét csaknem egyedül töltött idő után, pont a mélyponton raktak be mellém négy beteget. Arra gondoltam, hogy mint talán utolsó társaimról róluk írok egy-egy gondolatot, ezzel betekintést adva abba, hogy miről is beszélek, ők az átlaghoz képest nem voltak rosszak, vagy jók, így jó mintát adnak.

- Károly egy nagyon szimpatikus, normális, szálfatermetű korábbi fémmegmunkáló volt, aki tényleg úgy viselkedett, hogy nem zavart senkit, de lehetett vele értelmesen, kellemesen beszélni is. Szinte a tökéletes betegtárs (ő volt a 3., aki használta a kézfertőtlenítőt is). Egész nap rejtvényt fejtett, és rádiót hallgatott. Ezen másodikban rejlett a hibája is. A rádiót a telefonján ugyanis nem fülhallgatóval hallgatta, hanem félhalkan. És ráadásul a legalja kereskedelmi rádiót. Korán reggel Balázs hangjára ébredni már önmagámban is embertelen, de a folyamatos félhalk ciccegés kikészített. Amikor 5:40-kor bekapcsolta reggel, akkor megkértem, hogy tegye már át legyen szíves fülhallgatóra. Megtette, de később, ahogy ébredeztek az emberek folytatódott a halk kínzás. A kérést vagy rászólást az életveszély közeli dolgokra tartogattam, és bár ez majdnem az, igyekeztem inkább a folyosón sétálni, és abba kapaszkodni, hogy ha én maradok is, de ő két nap múlva megy a szanatóriumba.

- József egy nagyon csendes, szinte semmi vizet nem zavaró 70 körüli ember volt, akihez ha azt mondom, hogy naponta 20-an jöttek be látogatni, akkor azt hiszitek, hogy ez zavaró volt. Nem volt az, mert a látogatók, mind feltűnően udvarias jól nevelt és öltözött, láthatólag muzsikuscigány emberek voltak, a kifejezetten kellemes látogatók közül. Jellemző volt, hogy ha ketten jöttek is, már akkor is kimentek Józseffel a folyosóra beszélgetni, hogy ne zavarjanak senkit. Rengeteg házi kaját hoztak neki, jó volt látni egy ilyen nagy és összetartó családot. Csakhogy. Csakogy József böfögött. Nem kicsit, nagyon. Recsegve, ugatva, nagyon hangosan és fájdalmasan. Elvágott szegycsonttal az nem is jó móka. Böfögött éjjel és nappal. Rövid időt töltött mellettem, de elég gyakran ébresztett föl ez alatt is. Gyakran kiült az ágy szélére, felém (oké, a másik irányba is feküdt egy ember), és felém ülve böfögött közelről. A látogatóim is néztek nagyot, amikor először hallották a kínos és kínnal teli hangokat. És mondta is mindenki, hogy szegény, de rossz lehet. Én viszont mondtam, hogy nem szegény. Ugyanis a műtét után a nővérek mindenkinek elmondták, hogy mindent ehetünk és ihatunk, egyet ne: szénsavasat azt nem szabad! Erre én is (többször) és Károly is figyelmeztettük Józsefet. És a rokonok hozták a rostos vagy szűrt leveket, a rózsaszínkupakos vizeket, csak úgy roskadozott a gurítható éjjeliszekrény. De József csak itta a szénsavas málnás Apentát, szépen kitöltve, kulturáltan a behozott üvegpohárból. És minden nagyobb korty után böfögött. Meg később is, és újra. Amikor mondtuk, hogy nem kéne szénsavast, akkor csak annyit mondott mosolyogva, szétdohányzott hangon: "De ez esik jól." Nem tudtam kizárni a hangot, túl hangos volt, így csak örültem, amikor a rokonokkal a folyosóra ment böfögni, és próbáltam abba kapaszkodni, hogy ha én maradok is, de ő három nap múlva megy a szanatóriumba.

- Gábor volt az egész szobából a legelviselhetőbb, értelmesen szólalt meg, nem volt hangos vagy harsány, de lehetett vele beszélgetni. Szeretett volna Mátraházára menni rehabilitációra, de azt mondta neki valaki, hogy területi alapon oda nem tud, így letett róla. A felesége viszont felhívta a mátrai intézményt, beszélt ezzel-azzal, és elintézte az ott tartózkodást. Az idős asszony, aki két tizen-huszonéves unokával, és egy vejjel érkezett Gáborhoz, el is mesélte ezt neki. Mire Gábor leállította, hogy ő már belenyugodott a dologba. Mire az ősz hajú asszony mondta, hogy de ő már elintézte. Betegtársam ezt már igazán nem állhatta, így röviden, de mégis szótagolva ezt mondta hitvesének: "Te fogd be a pofádat." Így ponttal a végén mondta, mert lezárta az ügyet. Én pedig próbáltam abba kapaszkodni, hogy másnap utazik a festői X. kerület Bajcsy kórházába szanatóriumi tartózkodásra.

- Gyula egy intelligens, művelt, olvasott idős ember volt. Rég volt bent és mindenkivel csevegett, mindenkihez volt egy szava. Gyenge, vékony ember volt az egykori asztalos, egy ideje részben lebénult az egyik oldala sztrók következtében. Ez nagyon nehezen érthetővé tette a beszédét, amihez egy nagyon különös, és igen zavaró hangszín társult. Erről Gyula nem tehetett, normális ember ezt nem is tartaná hibának, pláne bűnnek. Azonban Gyula semmit nem tett meg, hogy mások értsék, jól működő agya mindig új irányba vitte, és nem igyekezett azon, hogy a nehezen érthető szavait feldolgozza a hallgató, ez még mindig nem nagy hiba. Viszont az már csaknem szigorú bűn, hogy mondandóját a lehető legrosszabb szóviccekkel tarkította. Minden harmadik mondatában egy szó legalább ki volt facsarva. Nem ad-hoc szóvicc, de mégis jellegzetes volt, amikor egy alkalommal épp a mosdóba igyekeztem, és megállított: "Tudok egy nagyon jó viccet." csönd, csönd, feladtam "Hogy szól a vicc?" "Miből készül a..." és itt elhallgatott, mert elkezdett gondolkodni. Egyébként nem volt szenilis, és sok idegen szót és kifejezést használt jól, ilyen jelenet nem is volt több, de pont itt rövidzárlatot kapott. "Mindjárt eszembe jut..." "Mindjárt...Tudod, amit a memóriára szednek" "Cavinton?" "Cavinton! Miből készül a Cavintont?" nem mondtam, hogy "miből", de az épp rejtvényt fejtő Károly már mondta is "Nefelejcsből." Gyula örömét nem rontotta: "Igen, nefelejcsből, de jó. Tudok még egy jót." - Próbáljátok átélni helyzetem, nem láthatom a 8 hónapos fiam, kihagytam, hogy csúszik-mászik, a két és fél éves lányomnak a szíve szakad meg utánam, és arra kell várnom, hogy mi lesz a következő. Kegyetlen az élet. - Azonban Gyulánál még nem értem el a rossz tulajdonságához, ez eddig csak a jellemzése volt. Ő ugyanis nézett. Volt a 28 betegből korábban már egy, aki ezt csinálta. Az is nézett. Ezt úgy kell érteni, hogy a szembelévő ágyak egyikéről folyamatosan nézett engem. Figyelt, meredten az arcomba bámulva. Egész nap. Ohne zsinór. Talán valami van rajtam fura? Hogy fiatal vagyok? Mást nem néz. Pedig már az is segítene kicsit. A korábbi nézőnél próbáltam visszanézni, az picit megzavarta, de nem nagyon. Végül 3 nap után egyszer határozottan visszanéztem, kitartottam, és 1 perc után, 5%-nyi kocsmai éllel megkérdeztem, hogy "Mi van?". Elfordult, semmi válasz, de újra nézett nemsokára. A korábbi hallgatag (tüdőtágulásos) volt, Gyulával beszélgetést nem szabad kezdeményezni, ezt tudtam jól. Ezért megpróbáltam elbújni. Felhúztam a lábam, rá takaró, és mögötte olvastam. Nagyjából 20 perc után megpróbáltam óvatosan kinézni a védmű mögül, de az első szemsugarammal rögtön láttam, hogy még mindig néz. Végül nem maradt más lehetőség, mint ágyneműkből szemellenzőt építeni az ágyam végére, és abba kapaszkodni, hogy ha én maradok is, de ő másnap távozik előbb a bankba az ügyeit intézni, majd szanatóriumba.

És, ha pénteken tényleg kiengednek, akkor szanatóriumba én már nem megyek. Az tuti.