Magyarázkodhatnék, de az okok tulajdonképpen híreket foglalnak magukban: Jól lettem, hazajöttem, megpróbáltam a család életének hasznos tagja lenni, túléletem a karácsonyt, még főztem is egyszer, és januártól munkába álltam – igaz egyelőre félidőket bejárva még (amiből mindig több lesz valahogy, ahogy azt is meg kell szoknom, hogy ne kezdjek el felfelé sétálni a mozgólépcsőn, ha egy csinos lányt látok, mert abból csak lihegés lesz – és nem úgy, ahogy Móricka elképzeli).
Az egészségemről ennyit. A blogíráshoz nem csak lehetőség kell, de a motiváció rész is hiányos volt, szerencsére. Tavaly a műtét utáni időszak hosszú volt, most örülök, hogy végre nem kórház-szanatórium-betegágy körül forog az élet. De azért még egyszer utoljára visszatérek erre a részre is a mai írásban.
Ott tartottam, hogy Döbrögivel voltam beosztva egy asztalhoz. Ott volt az elnyomott, de szintén nem kedves neje, meg egy öreg valószínűleg sosem pártonkívüli. Hármójukon kívül még két dolgot le kell szögezni: Egyrészt én kifejezetten tisztelem és kedvelem az idős embereket (néhány barátom szerint azért, mert én is közéjük tartozok), így általában kifejezetten jó a kapcsolatom az élemedett és a még fiatal, de nálam idősebb korosztállyal. Így volt ez a kórházban és a szanatóriumban is. Az asztaltársaság is egy nagyon udvarias kedves embert ismert meg személyemben, aki ha valaki nyúlt volna a vizes pohárért, már töltött is a kancsóból (megvártam, hogy felfordítsák).
A másik fontos tény, hogy jó volt a kaja. Természetesen nem gasztronómiai kalandra indultam, de egyrészt a kórház után megváltás volt, másrészt a konyha Füreden tényleg kitesz magáért. Nagyon sokféle étrendi igényt kielégítenek, legalább 8-10-féle napi menü van. Az átlagember is kétféléből választhat előre, de külön van a cukrosoknak, a túlsúlyosoknak, a glutén-, tej- stb. érzékenyeknek, nem is sorolom. Komoly logisztika van mögötte, a megfőzésben és kiosztásban is. És ráadásul finoman készítik az ételeket. Használnak fűszereket (nem, a vegeta nem fűszer, hanem háborús helyzetre való szükségmegoldás, itt ezt tudták), használnak zöldségeket a köret kiegészítésére (nem, a rizs-krumpli nem a köretek teljes vertikuma, kivéve háború utáni szükséghelyzetben, és itt adtak számos mást is), és a reggelihez is vajat adnak nem pedig margarint (mely utóbbi egy egészségtelen ipari hulladék, amelyet egy esetleges háború esetén persze próbáljatok megenni). Tehát a kaják tényleg finomak voltak.
Udvariasságom jegyében el sem árultam, hogy milyen rossz véleménnyel vagyok egyébként a menzákról, helyette igyekeztem pár halk szóban, félmondatban méltatni a kaját, és egyébként csöndben maradni (mert senki se szereti az okostojásokat, kivéve a barátaimat). Sőt még arra is figyeltem, hogy ne legyek nagyon feltűnően elégedett a kajával, mert rossz magyar szokás szerint mindig elégedetlenkedni kell, és aki nem elégedetlen az vagy bolond, vagy valamit akar, vagy hitgyülis, vagy el akar adni valamit, vagy mindez egyszerre. Szóval szintén nem akartam provokálni őket az elégedettségemmel sem.
Eközben hasonló érzékenységről nem beszélhettünk náluk: egyre erősödő elánnal hangoztatták saját véleményüket, melyek ilyesmik voltak: „Régen itt ehető volt a kaja, de aztán elrontották. Most nem annyira ehetetlen, mint tavaly volt, de régen milyen jó volt, nem ilyen vacak.” „Ez szerintük étel?” „Ez a marha úgy látom végelgyengülésben múlt ki.” „Ezt adták?” „Ez a leves úgy készült, hogy a tegnapi ételt elmosogatták.” „Nem, inkább úgy, hogy a szakács lefürdött benne.” És volt még valami csirkés, amit már elfelejtettem, de valahogy a baromfi és a mi kivégzésünk egyszerre volt benne. Közben undorkodva cserélgették egymás közt az ételt. Főleg Döbrögi zabálta föl a felesége ételét.
Meghozták az ember étvágyát. Mindeközben engem is megtaláltak. Az adagok elég nagyok voltak, és a napok egy részén napi kétszeri melegétkezés volt, miközben otthonról is elláttak. Ennek tudatában nem ettem meg mindig mindent. Természetesen ezen felháborodtak. „Meg kell enni mindent.” „Mi a katonaságnál…” „A katonaságnál…” „Katonakorunkban…” Mintha legalábbis egy háborút végigharcoltak volna. Valójában egy idő után elmondtam, hogy mennyire sajnálom azt az ostoba dolgot, amivel katonaság csúfszóval szívatták és gyötörték az előző generációkat. Azt hozzá sem tettem, hogy szerintem az előző generáció jellemhibáival milyen szorosan összefügg ez. (Persze a mi jellemhibáinkra más mentség kell.)
Láthatóan idegesítettem őket, már eleve az is sokakat irritál, hogy csak 80 kg vagyok, az pedig, hogy csak 36 éves, az már vérlázító, de hogy nem eszek meg mindent, az mindennek a teteje. Amikor nem jöttem enni, mert egy látogatómmal ebédeltem, az meg még inkább kiborította őket. Végül az egyik utolsó napon elszakadt a cérna, sejtettem, hogy ez meg fog történni, már a tévés eset óta, de a forma így is meglepett. Valamelyik étel kapcsán egyszer csak a harcsabajszos kifakadt egyenesen felém irányítva: „Két hete mást sem hallunk, hogy ez az étel így rossz, ez az étel úgy rossz.” Azt hittem leesek a székről a meglepett (ám néma) kacagástól. Ekkora már majdnem minden este elmeséltem az otthoniaknak, hogy hogyan gyalázták az aznapi fogást. Egészen mély lélektana lehet, hogy miért ezt a hibát, az ételek leszólását vélte felfedezni bennem.
Ekkor eldöntöttem, hogy itt az ideje a válaszcsapásnak. Úgy jártam, mint Toldi Miklós: nyilván minimum egy nehéz kővel kívántam megkínálni őket. Másnap szerencsém volt, mert a másik kellemetlenkedő, aki a legtöbbször tette szóvá, hogy nem eszem meg az utolsó morzsáig (a szerinte egyébként ehetetlen) ételt, nos, ez a kedves ember utolsó nap elkésett az ebédről. Én pont befejeztem az ételt, és mivel kivételesen finom volt, nem álltam meg, ahogy szoktam, hanem teljesen kiürítettem a tányért, ekkor jött meg az úriember. Ahogy odaért az asztalhoz és meglátott, érezte, hogy megint valami nem stimmel, legalábbis mindig szóvá szokott valamit tenni, így hamar kibökte: „Na, mi van, ma mindet megette?” Bevallom, pontosan erre a mondatra vártam. Mert kedvesen közöltem vele. „Igen, nem volt itt, így kiváló étvágyam volt.”
A mondat primitív, mint egy malomkő, de a hátralévő pár napban, egyetlen megjegyzést se kaptam semmire se. És annyira jó érzés volt primitíven odahajítani :) Sajnálom, hogy csak így alakult: aki késelésre számított, remélem nem csalódott.
Arra gondoltam, hogy ha már nekiültem, akkor ebben a posztban leírom pár további abszurd élményem, aztán írok még egy rövidet hamarosan, könyvajánlót, és véget vetek a blogolásnak. Remélem most már örökre. Esetleg majd, ha erekciós zavaraim lesznek, akkor még később újraindítom, hogy amiatt se aggódjatok.
Ahelyett, hogy leragadnánk az étkezésnél, és a „rossz a kaja – de miért nem eszem meg” vonatkozásában Woody Allen vonatkozó mondását citálnám az élet nyomorúságáról és rövidségéről, lássuk mi történt még az ebédlőben. A megpróbáltatásaim jelentősen mérséklődtek, amikor az utolsó hétre végre eltávoztak kellemetlen evőtársaim (akik minden kellemetlenség ellenére kioktattak, hogy hogyan kell jövőre beutalót szerezni – nekik már meg is volt! – nem érezték, hogy én nem így töltöm önként a szabadságom a következő években, és azt sem, hogy nem velük). Helyettük egy idős budapesti értelmiségi hölgy érkezett, igazi fanyalgó és nyavalygó, minden bajáról részletesen beszámoló, de így is nagy előrelépés volt.
Sok problémája közül az egyik az volt, hogy miért lehet itt választani kétféle étel közül? Mit válogatnak az emberek. Szerinte úgy kéne csinálni, már tavaly is megmondta, hogy van egyféle, és mindenki azt eszi, amit kap. Ezt kifejtette a leves alatt. Tudni kell, hogy amikor az ember megérkezik, akkor az első pár nap még nem tud választani, csak 2-3 nappal előre lehet. Ezért a hölgynek is kihoztak egy (egyébként finom) halat, választás nélkül. Mire fintorogva megjegyezte, hogy ő bizony sokkal szívesebben ette volna a másik ételt, nem pont ezt! Ejj, de vidám lettem! A két „gondolat”menet között legalább 3 perc eltelt, így talán csak engem szórakoztatott a dolog, a hölgy nem nagyon értette, hogy miért említem meg: „azért nem rossz dolog választani”.
Az abszurditások gyűjtőhelye volt az ebédlő, és ahogy korábban láttuk, a könyvtár is, haladjunk arra. A könyvtár kölcsönző része elég kellemes könyvállománnyal rendelkezett. Amint tudtam lesétáltam egy délelőtt, hogy körülnézzek, és bár végül semmit sem kölcsönöztem, jó volt látni a széles palettát. Ami kissé árnyalta a képet, hogy a könyvek klasszikus káderrendszersztájl üveges vitrinekben voltak elhelyezve, amelyekre utólagosan budizáró lakatot szereltek föl. Ebben sorakoztak a jóféle szépirodalmi, tudományos stb. kötetek, széles választékban. A „kölcsönzési idő” abból állt, hogy jött egy kedves hölgy, és az egyetlen ajtó melletti vitrinről levette a lakatot, a többin pedig rajtahagyta. Ebben rögtön elérhető szekrényben halmozódtak a Ken Folletek, Vavyan Fablek, Fejős Évák és Leslie L. Lawrencek. Ez kínálta magát, míg az olvasásra érdemes anyag lakatok alatt várta, hogy valaki kérje a kinyitásuk. Nyilván így volt praktikus, de kétségtelenül abszurdisztánban éreztem magam. Kedves látogatóba érkező könyvtáros rokonom jegyezte meg, hogy a Rákosi-korban volt utoljára Magyarországon, hogy a könyvtárban zárt szekrényből lehetett kölcsönözni. Természetesen jelentős különbég, hogy itt legalább kérésre nyitották, és nem az olvasót zárták el.
A legbizarrabb élmény azonban nem a bibliotékában vagy a kantinban ért. Ennek helyszíne a fizikoterápia, azaz a masszázs volt. Fájt a hátam, ami műtét után szokásos, de szerencsére itt kaphat az ember beutalót masszírozásra. Természetesen a helyből és a helyzetből adódóan sem angyali szépségű tizenhét (bocsánat, huszonhárom) éves egzotikus kéjhölgyek kényeztetésére számítottam, de a még Brezsnyev temetésénél is bibircsókosabb matróna azért elsőre majdnem megijesztett. Azonban rögtön megbocsájtottam neki nem szépségkirálynői adottságait és outfittjét, amikor szakértő és ügyes mozdulatokkal enyhített a vállam, hátam fájdalmán.
Ellazulni nehéz volt. A háttérben ugyanis rádió szólt, és annak is legalja: úgynevezett Balázs reggeli műsorát voltam kénytelen életemben először kettő percnél tovább hallgatni. Eddig is tudtam, hogy szellemi moslékról van szó, de az alpáriság, altestiség és harsogó hitványság konkrét megvalósulása így is sokkolóan ért. Ráadásul a téma húsba vágott. Az még hagyján, hogy Balázstól megtudhattuk, hogy az ő méretei hogyan viszonyulnak egy banánhoz (szellemi és ízlésbeli tudását egy jobb Turbána biztos lenyomja), de ráadásul a hallgatók üzeneteit várták a témában, miszerint „melyik foglalkozás során éri az embert a legtöbb szexuális zaklatás”. Nos, nem túl meglepő módon hamar a masszőr került sorra. Miközben igyekeztem volna a vállizmaimat elernyeszteni meghallgathattam Sebestyén Balázs hangján, miszerint egy masszőr hölgyet a páciense prosztatamasszázsra szólította föl. Igen, pontosan ezt akartam hallani reggel 8:43 perckor, eltalálta a tisztelt műsorszolgáltató. (Állítólag nincs olyan ember, akiről biztosan tudni, hogy pokolra jutott. Ez meg fog változni egy napon, csak drukkolhatok, hogy addig megbánja bűneit, de ha most kezdi, akkor is sokáig fog tartani.)
De még ezzel sem vagyunk a legbizarrabb jelenetnél. A harmadik alkalommal nem a már megszokott asszonyság fogadott, hanem egy még ijesztőbb helyettese. Már tudtam, hogy nem a külső számít, ezért bizakodva ültem le félmeztelen várakozásban. Magával a masszírozással valószínűleg nem volt gond, bár az emlékeim nagyobbrészt törlődtek, és ellazulni egészen biztosan nem tudtam. Ugyanis beszélgetni kezdett. Illetve hamar kiderült, hogy nem beszélget, hanem beszél, teljesen mindegy, mit reagálok.
Gyakorlatilag amint megtudta, hogy van két gyerekem, áttért arra, hogy a testvérének is van, és itt jött egy nagyon zavaros rész, amit talán úgy lehetett érteni, hogy a 8 év körüli fiú zaklatja a 2 év körüli lányt. Inkább nem akartam érteni, bár még inkább úgy tűnt, hogy ez nem valós eset, hanem az illető masszőrnő fantáziája (?). Ezt a szálat azzal zárta, hogy ő meg is mondta a kislánynak, hogy üsse meg mindig a fiút.
A megnyugtató átvezetéssel elértünk mondanivalója lényegéhez. Ebben a részben elmondta, hogy ő maga is ilyen elveket vall, azaz meg szokott ütni mindenkit, aki megérdemli. Erősen kérdéses volt, hogy azzal, hogy a szót el akartam terelni a családjáról, vajon én már bele tartozok-e ebbe a kategóriába. Majd konkrét eseteket vett elő. Az egyik szerint egyszer a pultnál hajolt, amikor a főnöke odalépett mögé, és rápaskolt a fenekére, mire ő fordulásból bemosott neki egyet.
Nem éreztem úgy, hogy vitatnom kéne akár az eset valóságát, akár az eljárás helyességét. Mindenesetre nagyon nehéz volt elképzelni, hogy a hölgy paskolásra késztet bárkit is, legyen bármilyen elkeseredett. Inkább tűnt valamiféle figyelmeztetésnek, hogy én ne próbálkozzak, amely keveredett azzal, hogy ő szerinte nyilván mindenki fog is vele. Itt már csaknem kirázott a hideg, de valami olyasmit nyöszörögtem, hogy hát tényleg nem szabad mást megpaskolni.
Hogy végképp ne legyen félreértés, és ne viccelődjek, elmesélt még egy történetet, amely szerint vett nemrég egy biciklit. Mesélte is a kollégáknak, mire az egyik megjegyezte, hogy „Na, tessék, most biciklit vettél, múltkor is egy asztalt, előtte meg tévét, mindjárt jelenteni fog valaki az adóhatóságnál.” Hatalmas tévedés volt a munkatárs szellemeskedése! Nem jó emberrel tréfálkozott. A nő ugyanis az elmondása szerint erre rögtön lekevert egyet a szaktársnak. Furcsa, mentegetéssel vegyes bizonygatással mesélte: „Lehet végül is, hogy viccelt, de nekem ilyet senki se mondjon, akkor se!” Kiváló munkahelyen, kiváló társaságban dolgozok, de velem is megesett már, hogy úgy éreztem, hogy egy kollégámnak nincs humorérzéke. Óriásit tévedtem: az álláspontom alaposan felül kell vizsgálnom, nem is sejtettem, milyen fokozatai léteznek ennek.
Végül megmenekültem, igaz nem jártam végig az összes TB-támogatott alkalmat, valahogy nem volt kedvem. Mindenesetre az ismeret svéd vagy thai masszázs nyomán lehetne egy hungarikum változat, ahol a masszőrnő jó alaposan megveri a beteget.
Voltak kevésbé rémes, sőt szórakoztató történetek is. A kedvencem, amit nem fejtek ki, hogy egy volt gyárigazgató volt az egyik szobatársam, szemüvegeket gyártottak anno, és csináltak egy olyan leányvállalatot, amely a SZOT-üdülők területén működött, a személyzet dolgozott Siófokon téli hónapokban, hiszen akkor nem volt vendég. Nyárra pedig mindig visszaalakultak üdülővé, de emellett találkoztam Anti bácsival is, akinek minden valaha volt kategóriára megvolt a jogosítványa (meg is mutatta az okmányt), de ezeket nem mesélem el, mert azért az az igazán vicces, amikor valami kalamajka adódik.
Pár nap múlva jönnek az olvasnivalók, aztán vége!
