Az igazi cím az lett volna, hogy "Trauma és megoldás", de akkor mindenki megijedt volna, pedig semmi baj nincs! Sőt elég jól vagyok. Most épp anyukám laptopjánál ülök. De azért ma tényleg volt egyfajta mélypont, bizonyos szempontból az egész több éves folyamaté, igaz hamar elmúlt. Lássuk:
Ma elbúcsúztam a szívsebészeti osztálytól, amelyről tényleg csak a legjobbakat tudom ismét elmondani: nővérekről, orvosokról egyaránt. Régi kérdés volt, hogy melyik szanatóriumot választom a három hetes felépülésre. A legismertebb Balatonfüred, ahol apósom is volt (jónak találta) és egyébként is szép helyen van. Ezzel szemben felmerült, hogy Hűvösvölgyben is van egy kisebb intézmény: márpedig a család közelsége, hogy Bori, családom hetente többször is meg tud látogatni, sőt a gyerekekkel is találkozhatok majd a parkban, az nagyon jól hangzott. Más infóm nem volt az ispotályról, hiába is érdeklődtem. Az utolsó napon már jött némi riasztó adat: öcsém egyik ismerőse, akiről sokan hallhattátok, hogy szívproblémája volt, pont most jött el onnan, mégpedig nagyon gyorsan, mert nem igazán találta elviselhetőnek. Gondoltam, én elég rugalmas vagyok, tavaly is elvoltam majd' két hónapot egy kórházban, és még jól is tudtam érezni magam, biztos nem lesz olyan rossz.
Odazötykölődtünk a betegszállítóval, és elégé sokkolt minden. Egyáltalán nem akarom dramatizálni a dolgokat, de minden volt, amit láttam, csak nem rehabilitációra alkalmas. Tulajdonképpen egy kis kórház egy emeletének a fele van kinevezve erre a célra, a magyar kórházi átlag lepukkantabb állapotait alapul véve. Szinte minden nagyon rossznak tűnt, de mondok két tényszerű és jellegzetes dolgot:
- WC a folyosó végén van 1 darab. A rutinos szobatárs rögtön mondta, hogy ha az öreg pap bemegy a szomszéd szobából, akkor jobb, ha átmegyek a belosztályra, mert ott van 2 csésze.
- Egy kifejezetten kicsi szobában van 4 ágy, szekrény gyakorlatilag alig van, és ennyi. Ez ilyen, gondoltam, majd itt alszom. De nem. Ez van, ez minden. Nincs társalgó, nincs egy normális folyosó, amelyen sétálni lehetne. Le lehet menni a földszintre, ahol van egy nem teljesen működő kávéautomata. A kert állítólag nincs igazán sétálható állapotban mostanában. Kérdésemre "akkor mit lehet csinálni, hol lehet olvasgatni?" kiderült, hogy az ágyon lehet ülni, és ezen kívül még más semmi. (A szívsebészeten nagyságrendekkel jobb viszonyok voltak, pedig az átmeneti tartózkodásra való.)
Nem sorolom a továbbiakat, de azt láttam, hogy ha én itt el kell, hogy töltsek három hetet, az azért fog egy hétnek tűnni, mert annyi idő után felkötöm magam. Elég alkalmazkodó vagyok, de ez elképesztő jövőkép volt. Erősödni szeretnék, sétálni, pihenni, olvasni, nem pedig egy elfekvőben leépülni. A bent lévő (sokszorosan kórháztapasztalt) betegek is csak ültek szomorúan, hogy nem tudják, hogy hogy fogják itt kihúzni még X napig/hétig.
A szobatársam elmesélte, hogy milyen Balatonfüreden és, hogy az ég-és-föld. Nyilván ott sem minden tökéletes, de ha ez a hely lenne az egyetlen opció, akkor inkább hazamegyek, vagy akárhová. Vettem egy mély levegőt, és közöltem az orvossal, mire jutottam. Kicsit nem vették jó néven, de elfogadták, amikor közöltem, hogy nem maradok. Nem akarok panaszkodni, de életemben nagyon kevés alkalommal éreztem olyan szörnyen magam, mint amikor ott ültem, kifejezetten megrázott, még most is kivagyok tőle, pedig utálom a hisztit, de ez megrázott, még gondolni rá is, na.
Anyukám csodálatos volt, és a szívsebészet is, ahol adtak neki rögtön egy holnapra szóló beutalót a Balatonra, öcsém, mint megmentő értem jött és 3 vagy 4 ott töltött óra után elhozott. Így most megint anyukámnál vagyok, pont mint a műtét előtti napon. Holnap pedig megyek Füredre. Igaz a család távol lesz, a barátaim nem (annyira) tudnak meglátogatni, de engem nem érdekel. Talán lesz egy karosszék, oda leülök, olvasgatok, nekem semmi több nem is kell. Szépen felépülök, kipihenem a műtét nehézségeit, és minden jó lesz.
Egyébként meg (és ez érdekel mindenkit jobban): tök jól vagyok - és már csak ezért sem akartam egy kórházban lenni. Legalábbis ennyire kórházban csak akkor, ha épp mellette leszek rosszul, és azon a pár percen múlik az életem, amíg elérném a következő másikat. Ez pedig nem fog előfordulni, mert a közelébe sem megyek, az tuti.
